Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SEMMI BRAVÓ

Shakespeare: Othello / Schaubühne, Berlin
2010. okt. 24.
Vajon mi veszélyezteti az első sorban ülők ruházatát? Miért van szükség az átlátszó műanyag takarókra? Biztos fröcskölni fog a vér, gondolom, míg izgatottan várom az előadás kezdetét – Shakespeare Othellóját játsszák a Schaubühnén, Thomas Ostermeier rendezésében. MARSALKÓ ESZTER KRITIKÁJA.
Jágó:
Jágó: Stefan Stern 

Hamar kiderül, hogy tévedtem. A leginkább a budapesti Trafóra emlékeztető térben lassan feljön a színpadi fény – már amennyiben egyáltalán nevezhetjük fénynek azt a határozatlan derengést, mely a színpadot hátul lezáró plexifalba süllyesztett neoncsövekből árad. A négyzet alakú színpad valójában kisebbfajta medence, az U-alakban elhelyezett műanyag székeken helyet foglaló színészek vádliközépig vízben járnak. A színpad közepén hatalmas fehér ágy, egyébként minden fekete, kivéve a szintén fehér fényt adó neoncsöveket. Még hullámzik a színészek lépteitől felborzolt vízfelszín, mikor Nils Ostendorf jazzes hangzású trombitaszólóba kezd, majd lassanként az egész zenekar bekapcsolódik. Percekig hallgatjuk a szaxofon-trombita-keyboard-dob formációt, közben lassan Othello sétál be középre, és meztelenre vetkőzik. A meztelen férfi a nézőkkel szemben állva, mozdulatlanul tűri, hogy az időközben szintén levetkőzött Desdemona végrehajtsa a színpadi rítust, és némi fekete festék segítségével mórrá varázsolja a fehér bőrű Sebastian Nakajewet. Közben bekapcsol az előadásban többször használt projektor, ezúttal egy televízió fekete-fehér sistergése vetül a plexifalra. Othello és Desdemona megcsókolják egymást, majd mindketten bemásznak az ágyba, a takaró alá. A plexifal kettényílik, az ágyat a többi szereplő hátratolja, majd a fal újból becsukódik, elrejtve a nézők szeme elöl a szexjelenetet.

Ekkor kezdődik a shakespeare-i szöveg, az éppen a jelenetben szereplő színészek felállnak, a fekete műanyag székek által határolt belső, négyszögletes térben játszódik a dráma. Az előadás logikáját asszociatív módon a budapesti Wagner-napok félig szcenírozott Ring-előadásaihoz kapcsoltam: mindenki csaknem végig a színen van, ha épp nem játszik, akkor leül, de nem egészen zárt a rendszer, bizonyos jeleneteket ülve játszanak, máskor egyes szereplők teljesen elhagyják a színt, inkább valamely praktikus szempontnak, mintsem koncepciónak engedelmeskedve. Ez a rendszer talán azért lehet érdekes, mert jól jellemzi a rendezői habitust – a bejátszható díszlettől mentes térben, egy kis üres négyzetben mozgatja a színészeket. Mivel ez esetben nem félig szcenírozott, mondai helyszíneken játszódó operaelőadásról van szó, ez a rendezői döntés jóval kevésbé kézenfekvő.

Az egyetlen, játékba kerülő díszletelem a víz, melyet az első és az utolsó felvonás kivételével leeresztenek. A hiú Cassio belemártja fésűjét, és a nedves fésűvel szedi ráncba egyébként sem túl rakoncátlan fürtjeit. A tengeri vihar során az éppen nem játszó színészek kíméletlenül arcon öntik kollégáikat több egész vödörnyivel a feketére színezett vízből. Azt sem tudni, milyen mély lehet – egy ponton Jágó csaknem belefullad az általában bokáig érő vízbe. Ehhez hasonló kis ötletekből akad ugyan még pár, de a víz mégsem válik az előadás revelatív elemévé.

Még kevésbé egyértelmű a plexifal használata: a két részből álló fal hol kettényílik, kitágítva a színpadi teret, máskor összezáródik. Néhol a jelenetek közti átkötő zenével együtt mozog, és jelzi a színváltást. Alkalmanként kifejezetten látványos színpadi helyzetekre ad módot az igényesen megvalósított vetítés.

Forrás: schaubuehne.de
A képek forrása: schaubuehne.de

A díszlet játék-idegensége nem szúrna szemet – elvégre német színházban vagyunk -, ha nem hozná szemlátomást nehéz helyzetbe a pszichológiai realista játéknyelvet követő színészeket. Az Othello díszlettelensége nem lenne zavaró, ha megfelelő játéknyelv társulna hozzá, a játéknyelv azonban szinte minden elvont gondolatiságot, minden expresszivitást nélkülöz – az eredmény a következő: a színészek fel-alá toporognak a jelenet képzeletben megrajzolt, egy-két négyzetméternyi terében, felesleges kézgesztusokkal próbálva lendületet adni légüresen hangzó mondataiknak.

Érdemes ezen a ponton megemlíteni az erre az előadásra készült új fordítást, melyet a drámaíró, egyben a színház dramaturgja, Marius von Mayenburg készített. Külföldi lévén nem tartom adekvátnak, hogy véleményt mondjak egy fordításról, úgyhogy csak annyit: Mayenburg fordítása olyannyira modern nyelven íródott, hogy semmilyen nehézséget nem okoz számomra a megértése. 

A színészi játék csak Jágó esetében érdemel említést. Stefan Stern hataloméhes kis fasisztaként az egyetlen izgalmas és színészileg konzekvens résztvevője az előadásnak. Othello szerepében Sebastian Nakajew kínos realizmussal produkál ügyetlen epilepsziás rohamot, és mindvégig a szerep számára elviselhetetlennek látszó terhe alatt görnyed. Alapvetően furcsa már maga a szereplőválasztás is – eldönthetetlen, hogy Othellót kigyúrt amerikai katonatisztnek, vagy pohos, idejekorán hízásnak indult harmincas puhánynak kívánja láttatni a rendezés. A Desdemonát játszó Eva Meckbach valószínűleg a valaha élt legesetlenebb trampli naiva. Hogy a szereplők fals és maníros játéka a rendezői útmutatás hiányából fakadó vergődés eredménye, vagy sem – lehetetlen megítélni.

Egy dolog viszont biztos: hiába a dekoratív díszlet, a fel-felcsendülő világzenei betétek, az ígéretes kezdet, a Thomas Ostermeier rendezte Othello kong a gondolati ürességtől, és fokozatosan mély unalomba fullad.

Előadás végén udvarias, ám visszafogott taps. Semmi bravó.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek