Fatih Akin életművének sokszínűségére jellemzően Szerelem (Fallal szemben) és Halál (A másik oldalon) után ezúttal bánatot, gyönyört egybegyúrva könnyed és kellemes mozival szórakoztat. RUPRECH DÁNIEL ÍRÁSA.
A trilógia harmadik része, az Ördög még várat magára, helyette Fatih Akin a Heimatfilm hagyományait kissé felforgató vígjátékkal lazított komorrá váló filmográfiáján. Sok motívum felbukkan eddigi műveiből (a multikulturális közeg, a testvérek közötti viszony, a férfi-nő kapcsolat), csak szelídebb formában, elviccelődve. Korábbi filmjeinek tükrében Akin Heimatfilmre való hivatkozása is érdekes gesztus, lévén török származású német, aki szinte mindig az identitás e kettősségből fakadó feszültségét vizsgálja, és általában negatív következtetésekre jut. A Heimatfilm faluja ezúttal egy étterem Hamburg külvárosában, a történet a tulajdonosnak, a görög Zinosnak a küzdelme Sanghajba utazott szerelmével, börtönből szabaduló bátyjával, az egészségügyi- és az adóhivatallal, egy sunyi ingatlankereskedővel, egy nagyvárosi befektetővel (az Ördög mégis beköszön; a démoni arcú Udo Kier személyében), és nem utolsó sorban megroppant derekával. E sokféle küzdelemből már sejthető a humor forrása, ám a Soul Kitchen esetében érdekesebb annak megvalósítása.
Apró összetevőkből építkezik a film. Karaktereinek többsége alapvetően szórakoztató figura, Akin azonban csatol hozzájuk még valamilyen jellegzetességet is, melyet egy-egy jelenetben (van, hogy többször) szépen kibontakoztat: a báty táncstílusát, Zinos sántikálását, az alkoholista művészszakács kését vagy Udo Kier cukorkás szelencéjét. A film három nőalakját élesen különböző személyiségeknek ábrázolja, de a kissé hűvös barátnő éppúgy vonzóvá válik, mint a tüzes pincérnő vagy a melegszívű gyógytornász. A helyszínek: maga az étterem, a Soul Kitchen tágas terével, székeivel, asztalaival, a pincérnő, Lucia tetőtéri lakása a folyóra néző kilátással, a kis kocsma összefirkált falaival, különböző színű feleseivel – mind ott-levésre csábítanak. Az ételek, hiába fedi fel a látvány mögötti valóságot a szakács, Shayn, ínycsiklandozóak. Akin két cd-nyi soundtrackkel (Louis Armstrong, Quincy Jones, Ruth Brown) festi alá filmjét, köztük egy finom utalással: Hans Albers Das letzte Hemd hat leider keine Taschen című dalával, melyet az énekes a hasonló témájú Das Herz von St. Pauli című 1957-es német filmben énekelt. Beállításait (olykor rejtett) finom humorral rendezi be és el, gyakran maga a kompozíció is szellemes. Rainer Klausmann kamerájával egész filmjének lendületet ad, néha túlzottan is; a széles látószögű lencse gyakori alkalmazása olykor irritálóvá válik. A vágástechnika még ezt is fokozza, például a folytonosságot megszakító ugrásokkal, melyek párbeszédet nem befolyásolva sűrítik a jelenetet, gyorsítják a ritmust. E kavalkádot végül egy ötletes stáblista zárja.
Forrás: PORT.hu
A Soul Kitchen egy világnyi hangulatot gyűjt össze poénra vett életszituációk füzérében. Minél nagyobb káosz uralja a cselekményt, annál távolabb kerülnek az események a valószerűségtől, nő a véletlen befolyása, míg végül az isteni beavatkozás menti meg hőseinket a teljes bukástól, amit aztán Armstrong The Creator has a Masterplan című száma tetéz. Tulajdonképpen illik a filmhez ez a kissé széteső, epizódokra bomló, laza dramaturgia, néha mégis hiányzik a könnyedség, s a jelenetek döcögőssé válnak. Legszebb példa erre az orgiává fajuló búcsúparti, amelyben semmi olyan nem történik, ahonnan tovább tudnánk lépni attól, hogy afrodiziákumot kevertek a desszertbe. Úgy tűnik, a humor sem elég akkor, ha csak szellemes, fakadnia kell valamiből. Nem elég, ha csupán annyi a funkciója, hogy egy geggel nevetést próbáljon kicsikarni (mint pl. egy kellemetlen szituációban levert webkamera), vagy hogy mesterkélt helyzetkomikumot teremtsen (ilyenből talán a legkínosabb egy koporsó feldöntése). Ezek ugyanis erőltetettek, nincsenek jól felépítve, és kilógnak a film egészéből.
Úgy fest, mintha Akin jó szemmel kiválasztott eszközök, gondosan kidolgozott apróságok felhalmozása után arra várt volna, hogy az egész majd magától összeáll. Bizonyos szempontból igaza is lett: valóban stílusosabb filmet készített korábbi vígjátékánál, a Júliusban című romantikus road movie-nál, az összeállítással azonban adós maradt.