„A huszadik század francia irodalmának egyik legnagyobb alakjaként tartják számon Paul Claudelt, aki valóban megküzdött a hitért, s megtérése utána a transzcendens dráma és költészet vezéregyénisége lett.” (Részlet a műsorfüzetből.) Claudel tizennyolc évesen sorsfordító misztikus élményen esett át, melynek következtében gondolkodása középpontjába a hit került. „Akkor történt az az esemény, amely meghatározta életem sorát. Egyetlen pillanat alatt szíven talált valami és hittem. Hittem olyan odaadó erővel, lényemnek olyan felindultságával, olyan hatalmas meggyőződéssel, a legkisebb kételynek sem engedő biztonsággal, hogy azóta mozgalmas életemnek semmilyen könyve, semmiféle okoskodása, semmiféle véletlene nem tudta megingatni hitemet, sőt még csak megérinteni sem tudta.”
 Görög László és Mészáros Sára |
Zsótér Sándor egri rendezése ezt az érinthetetlen hitet kívánja színpadra állítani. A hit nemcsak Istennek szól, de a szerelemnek is. A két főszereplő, Doña Prouheze (Mészáros Sára) és Don Rodrigue (Kaszás Gergő) egymás iránti szerelmét semmi nem táplálja – egyszer találkoznak szemtől szemben a darabban, túl életük delelőjén, nem sokkal Prouheze halála előtt –, összetartozásuk hite mégis megingathatatlan.
A transzcendens hit jeleként az előadás első kétharmadában rózsafüzér függöny uralja a színpadot a háttérben mozgatott éjjeliőr-bódé előtt. A több száz színes rózsafüzér a rajtuk csüggő kis ezüst keresztekkel egyszer hálójába gabalyítja a szereplőket, máskor idilli búvóhelyet nyújt számukra a nehezen követhető cselekmény fordulataikor. Az előadás nyitó képe (a Szent Sebestyéni pózban a bódéba zárt Rodrigue) után Prouheze és Don Camille (Görög László) jelenetében a sors és a hit szövevényeit tematizálják az összegabalyodott füzérek, Prouheze ezeket próbálja szétszálazni. Később a megkereszteléstől rettegő Kínaira (Túri Lajos) pengeként merednek a ráeresztett füzérek keresztjei. Az egymásba kapcsolt füzérek hálója gyakorlatilag minden geometriai formát felvesz, hintaként, csillárként, függőágyként működve, és mindig eluralja a szereplőktől a teret, folyamatosan emlékeztetve minket arra, hogy nem az aktuális történés a lényeg, hanem a háttérből mindent mozgató abszolút hit.
 Jelenetkép. Fotó: Dömölky Dániel (A képek forrása: PORT.hu) |
A színes, lágy és amorf függönnyel kontrasztban áll a hideg kék, szögletes fém konténer. Ide mindig bezárnak valakit, elsősorban nőket. A darab első felében minden női szereplőt őriznek, jól vagy rosszul, és ez a színpadon a konténerbe való elzárással jelenik meg. Ha valakinek sikerül megszöknie, mint például Doña Musique-nak (Járó Zsuzsa), akkor sem a konténerből, hanem a földről távozik: felemelkedik vele a vaskocka. Az előadás záró képe is ez, a szerelmesek találkozása megvalósul a transzcendens szinten, öt méterrel a színpad felett.
Az előadás utolsó harmadában megváltozik a színpadkép. A zsinórpadlásról leereszkednek a technikai felszereléseket tartó vasszerkezetek (ezeken járnak kötéltáncot a szereplők), és folyamatos le-föl mozgásukkal leképezik a diplomáciai hadmozdulatok sorává váló cselekményt. (Claudel diplomataként is működött.) A térváltás Prouheze halála előtt megy végbe, az ő hite tartotta a füzérfüggönyt, ő helyezte bele a selyemcipőjét.
Nemcsak a színészeknek, de a nézőknek is meg kell küzdenie Claudel szövegével. Hiába tüntetik fel az alkotók „akciótörténetnek” a monstre drámát, a darab és az előadás is ízig-vérig filozofikus. Elmélkedés a hitről és erejéről. Pedig a cselekmény tényleg eseménydús: lányszöktetés, földrészeken átnyúló utazások, várostrom és kalóztámadás – ezek azonban végig a háttérben maradnak, a központi téma és a rózsafüzérek függönye mögött. A lényeg a véget nem érő dialógusokban van elrejtve, ezek azonban inkább úgy hatnak, mintha olvasásra és nem színpadra szánták volna őket. A selyemcipő megértéséhez türelem, tiszta agy és a hallott szöveg mély értelmezése szükséges – a cselekmény sem a darabban, sem az előadásban nem fog minket segíteni ebben.