Az idén évfordulós Giacomo Puccini életművének majd’ mindahány darabjából felcsendült egy-egy részlet azon a koncerten, amelyet a hazánkba látogató Roberto Alagna adott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Az 1884-es Lidércek tenoráriájával (Torna ai felici di) induló, s a diadalmas Nessun dormával záruló énekes program, valamint az áriák közé iktatott zenekari és kórusszámok (az 1883-as Capriccio sinfonicótól a Turandot Holdkórusáig) korrekt és kellemdús áttekintést kínáltak az olasz varázsló minden helyen és időben hatásos mutatványaiból, s a pesti közönség érzékelhető hálával fogadta a bombabiztos produkciót.
 Roberto Alagna |
Igaz, a siker másik záloga maga a nagynevű vendég volt, aki ma hangfajában a középnemzedék egyik vezető művésze, s aki nemcsak fess színpadi jelenség, de elegáns énekkultúrájú dalnok is. Az elmondottakat mind ékesen bizonyította múlt heti fellépésén, fesztelen könnyedséggel frazeált, bámultatta kissé nazális, ám szép színű és egykönnyen felismerhető hangját, s hozzá adott a drámának és a mókázásnak egyaránt. Mégis, amint azt a XIX. század egyik magyar vándorszínésze és színházi teoretikusa oly bölcsen megállapította: “huncut, aki jobban akar játszani, mint ahogy képes.” Alagna ugyanis, aki a kilencvenes évek elején a jövő tenoróriásának ígérkezett, szemernyit se változott, s ma is csak az az operaénekes, aki másfél évtizede az eljövendő nagyságának számított. Sztár, méghozzá tenorsztár, vagyis az opera megfellebbezhetetlen rangsorának kedvezményezettje, de józan fővel alkalmasint senki sem sorolná nevét a múlt, vagy akár a félmúlt titánjai, Carlo Bergonzi, Franco Corelli, Pavarotti és Domingo mellé. Aki hát nagy tenorra számított, annak szomorkásan csalódnia kellett, s csak némi önszuggeszció árán azonosíthatta e szimpatikus és csiszolt modorú férfiút az operaélet zabolázhatatlan fejedelmével.
 Giacomo Puccini |
Ráadásul, s ez ugyancsak hűtötte némiképp lelkesedésünket: Alagna felső regisztere bizony roppant sérülékenynek és feszítettnek tűnt ez estén. Így az első részt záró, s a publikum szenvedélyét menetrend szerint felcsiholó Levéláriában a drámai ívet inkább csak emlékeinkre támaszkodva idézhettük fel, semmint a szicíliai származású francia művész előadásából, vagy a módfelett közepes kísérőkarmester, Eugene Kohn iránymutatását követő MÁV Szimfonikus Zenekar vontatott játékából. Hasonló problémával szembesülhettünk a Nessun dorma esetében, ahol is a záró magas H ezúttal szőrén-szálán elveszítette triumfáns jellegét.
Mindazonáltal a slágerekben képtelenség csalódni, s volt légyen bár az Operaház énekkara által elővezetett Zümmögőkórus mégoly zsíros hangzású, Des Grieux két áriája pedig kifejezetten szolid kivitelezésű, Puccini muzsikája most sem tévesztett hatást. S persze voltak számok, amelyekben Alagna elsőrangúan teljesített: A Nyugat lánya jobb sorsra érdemes banditájaként, vagy A fecske operettes lelkületű naturbursch bonvivánjaként nem érhette kifogás művészi produkcióját. A ráadások sorában elővezetett zongorakíséretes Tosti-dal (’A vucchella) ugyancsak módot nyújtott a finnyásabb zenebarátoknak, hogy osztozzanak a közönség lelkesedésében, s ha az álló ovációt sokallták is, a tapsokkal ők sem fukarkodtak. Alagna a gavalléros ráadásokkal, a közönség soraiba elegyedésével, poénjaival és a zenekar hölgytagjainak demonstratív bálványozásával mintha Nigel Kennedy előző esti sikerét másolta volna, s a derűs gesztusok ezúttal is zajos ünneplést fialtak. Mi több, a legutolsó percek eufóriája már valódi komoly koncertélményt és egy nagy tenor bűvöletét jelezte. Szinte a csalódásig.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)