Gálffi László

Pedig Marton László színpadán sok minden aprólékosan kidolgozott. Például a tér, Michael Levine díszlettervező nagyvonalú színpadtere, amely egyszerre artisztikus és funkcionális, kacatoktól zsúfolt és könnyen átjárható. A szobákba vezető ajtók a semmibe nyílnak; a tér hátsó traktusát nejlonfólia határolja, dramaturgiailag hangsúlyos helyeken, például az éjszakai vihar tombolásakor kihunyó, fakó fények rajzolják meg a tárgyak sziluettjeit (világítás: Kevin Lamotte). De (mikro)realista módon cizelláltak a szereplők egynémely cselekvései is. A kiégetten is szenvedélyes Asztrov doktor (Hegedűs D. Géza) a fején egyensúlyoz egy kisasztalt, miközben a heverésző Vojnyickijjal beszélget, utóbb ugyancsak egyensúlyozó mutatványt végezve hajol le, hogy a szájával fölemeljen és egyhajtásra kiigyon egy vodkás poharat. S a magát agyondolgozó, lestrapált orvos példának okáért nemcsak elmeséli, hogy alkoholmámoros bódulatában hogyan operálta betegeit, hanem némiképp groteszk módon meg is mutatja, hogyan kaszabolta az elébe kerülő testeket. Ványa bácsi (Gálffi László) gyakorta fehér kendőt arcára borítva, elnyúlva fekszik valamely szögleten, így védekezve nyomasztó és mélybe húzó környezete elviselhetetlen impulzusai ellen. Mikor Asztrov és Jelena Andrejevna (Hámori Gabriella) dulakodó ölelkezése közben meglepi a tétova szerelmeseket, előbb az ajtó üvegkazettái mögül leskelődik, s mikor előjön, hosszasan forgatja, rakosgatja, potyogtatja a Jelenának szedett virágokat. A drámai történések egy pontján Ványa és Szonya (Bata Éva) az asztal alá bújva kucorognak, mint a pajkos gyerekek, így is kifejezvén dacos különállásukat, háttérbe szorítottságukat. A kérdés már csak az: vajon a felszínen látható, gondosan koreografált apró vagy akár mozgalmas cselekvések mennyit képesek kifejezni a szereplők lelki állapotából, valódi összeütközéseiből, traumáiból, a mélyben dúló, láthatatlan történésekből?

Hegedűs D. Géza

Gálffi László, Hámori Gabriella és Hegedűs D. Géza (Fotó: Gordon Eszter)

A vígszínházi Ványa bácsi karakterét ekként a klasszicizáló Csehov-olvasatokat követő, kevéssé invenciózus rendezésen túl elsősorban a szereposztás sarokpontjai, Vojnyickij, Jelena Andrejevna és Asztrov doktor figuráinak megmintázása adja. Hámori Gabriella a férfiakat sugárzó fiatalságával és vadóc szépségével magnetikus erővel vonzó, unatkozó feleséget formál, egyszerre kislányosan és rutinosan csábító nőként, elvágyódva és tétova érzéseit latolgatva. Inkább csak tűnődik a szerelemről, mintsem megéli az érzelmek fölszabadító erejét. Mikor Szonya nekiszegezi a kérdést: boldog-e, hosszan hallgat, s csak azután mondja ki a legegyszerűbb nemet: ez az önfegyelmező szenvtelenség majdnem végig jellemző rá. (Kivéve viharos ölelkezését Asztrovval, s a megtámadott férjet becéző, vigasztaló gyöngédségét.) Gálffi László Ványája álmodó, koravén kamasz férfi, hamleti dilemmákkal, masszív öncsalással. Elnyújtózik a foteljében, magába szálltan hisztérikusan próbálja kizárni a külvilágot. Rajongása Jelena iránt nem mélyről fakadó megélt érzelem, hanem groteszk kapaszkodás az utolsó fellobbanó reménysugárba, az önmegváltás, a feltámadás tétova kísérlete. Látjuk: önmagával, elfuserált életével van a legtöbb baja. Gálffi Ványája konzekvensen formált és érzékeny, masszív szenvedélyek rabja. Asztrov doktort Hegedűs D. Géza játssza, csapzott viharvertséggel, a kiégettség rezignációjával. Nem szeret senkit s nem is akar már szeretni. Amikor tudatosul benne Jelena iránti szerelme, vadul szenvedélyessé válik, aztán hamar visszahull a tespedtségbe, a megváltó alkoholmámorba. (Miközben élénk derültséget keltve többször is kinyilatkoztatja, hogy józan marad élete végéig.) Legjobbak a Ványával közös, sallangmentes jelenetei: két kudarcot vallott, megperzselődött férfi néz szembe a reménytelen sorssal.

Fotók: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Csehov roskatag hősei úgy keringenek egymás körül e fénytelen játékban, mint távoli planéták. Kitartóan vágyakoznak valami után, keresnek valakit vagy valamit; szerelmet, megbecsülést, gyöngédséget. Néha diszkrét tangóharmonikaszó hallatszik, máskor mennydörgés reccsen, de a teátrálisan szcenírozott vihar nem hoz megkönnyebbülést. Csak az unalom marad, a szürkeség.

Vö. Ugrai István: Néma csend 
Tarján Tamás: Kétszer mellé 
Molnár Gál Péter: Ványa bácsi 
Koltai Tamás: Elöl-hátul esik 
Csáki Judit: Hiába: valóság 
Szántó Judit: Almák az almáriumon