Piotr Anderszewski két Bach-szvit közé két azokhoz hasonló terjedelmű, ritkábban hallott Schumann-ciklust foglalt, s így jól szervezett, látszólag keveset markoló, belsőleg azonban igen gazdag, változatos tartalmakat megmutató koncertműsort kínált. Mely műsor úgy volt igényes és nehéz az előadó számára, hogy hiányzott belőle minden alkalom a magamutogatásra és az öncélú virtuozitásra. Ezt a puritán hozzáállást a ráadások megválasztásakor is megőrizte a művész.

Piotr Anderszewski

Más tekintetben azonban – szerencsére – hiányoztak Anderszewski játékából a puritán vonások. Egyrészt abban az értelemben, hogy játéka – minden fegyelmezettsége mellett – expresszív és érzelmekkel telített volt, másrészt meg abban, hogy a Bach-darabokat volt bátorsága sajátjának tekinteni, saját hangszerén újjászülni és értelmezni. Hogy dekódoljam ezt a mondatot: nem próbált semmiféle csembaló-imitációt adni, hanem bátran merített abból a Chopin, Schumann, Liszt és mások által megteremtett hangzás-, billentés- és agogikai világból, amely a Steinway-zongorába „bele van kódolva”. Ha például a koncert első számában, az e-moll angol szvitben az Allemande álomszerű és lágy, „chopines” hangzással szólal meg, az tökéletesen helyénvaló akkor, ha a művész ezt a hangot és ezt a zenélést tökéletesen kontrollálja, és ha az egész kompozícióval kapcsolatos választásai sokrétű és a művel adekvát rendszert alkotnak. Más szóval, ha a zongoristának nemcsak nagy, löttyös érzelmei vannak, de fegyelme, intellektuális áttekintése is. Nos, Piotr Anderszewski mindezzel feltétlenül rendelkezik.

Pedig szükség volt néhány percre ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam Bach-játékának hangzásvilágában; a szvit hatalmas Prélude-je az első pillanatokban túlságosan keménynek, géppuskaropogásszerűnek hatott, ám az előadás hamarosan jóval differenciáltabbá vált, és szigorúan kontrolláltnak bizonyult. Hatalmas teherbírású íveket formált Anderszewski a nagyon is finoman kidolgozott zenei szövetből, és a Courante-Sarabande táján az is kézzelfoghatóvá vált, hogy tételkarakterei mennyire határozottak, s játékában mennyi fantázia, mennyi szín csillan meg: az ártatlan Sarabande-ot és a játékos Passepied-párt rendkívül sűrű és intenzív, ugyanakkor haydnosan poentírozott agogikájú Gigue követte.

Schumann eredetileg pedálzongorára komponált Hat kanonikus etűdje továbbra is a pódiumon tartotta J. S. Bach szellemét. A „közönséges” zongorára, két kézre készült átdolgozás persze csorbítja az eredeti darab konzekvensen polifon szerkesztését, maradéktalanul megőrzi azonban a tételek karakterét, ha tetszik, költői tartalmát – hiszen az op. 56. csak technikai értelemben etűdsorozat, lényegében ugyanúgy teljes értékű műalkotás, ahogyan Chopin prelűdjei azok. A szigorúbb, „barokkosan” monotonabb első tétel után Anderszewski puha basszusokkal, kitárulkozó kantilénával tolmácsolta a Con intima espressione feliratú második tételt; az átszellemülten játszott Andantét követő Con intimo sentimento tételben pedig szuggesztív kitöréssel építette fel, és mesterien, fokozatosan nyugtatta le a nagy csúcspontot. Izgalmasak voltak a következő tétel staccatói és váratlan akcentusai (bár itt becsúsztak artikulációs egyenetlenségek), és éterien hangzott a záró Adagio bachi tisztaságú kánonja.

A hangverseny második felét Schumann kései Gesänge der Frühe (op. 133) című öttételes ciklusa nyitotta. Hadd emeljek ki itt csupán egy-két különlegesen szép pillanatot: az I. tétel komolyságát, szépséges „csellószólóját” és álomszerű hangulatait, a IV. tétel Lisztet megelőlegező szökőkút-zenéjének briliáns sziporkázását (apró gyarlóságokkal) valamint a zárótétel fenséges korál-nyitását és szinte sajgóan valóságos, vágyódó-nosztalgikus hangját.

Szinte a Schumann-sorozat folyományaképpen, quasi attacca következett ezután a d-moll angol szvit. Bach egyik leggrandiózusabb billentyűs ciklusa méltó és nagyszabású előadásban szólalt meg a hangverseny végén. Hallatlanul életteli, izmos, színek sokaságát megmutató, mégis időtlen nyugalmú volt az Ouverture; intim és érzékeny az Allemande; a finoman cizellált Courante után a Mondschein-karakterében is megejtő és érzékeny a Sarabande. A gáláns Gavotte-okat követő Gigue-et, ez a magát stilizált barokk táncnak álcázó, észbontó merészségű kortárs zenei darabot pedig olyan erővel, oly revelációszerűen adta elő Anderszewski, amiért önmagában érdemes volt meghallgatni őt. Bravúrdarabok helyett pedig Bartók Három csíkmegyei népdalát játszotta el, majd – mivel elégedetlen volt vele – a második Schumann-ciklus utolsó tételét ismételte meg.

Vö. Fáy Miklós: Zseni, antizseni, színzseni 
Rákai Zsuzsanna: Esti ének 
– zéta -: Különös történet egy zabolázatlan ifjú felnőtté válásáról