Pataky Klári: Ahol az álmokat foglyul ejtették / Trafó
2010.10.05.

Úgy érezzük, hosszú órákig tartott, amikor viszont elmesélnénk, miről is szólt, rájövünk, hogy alig pár percnyi történet az egész – ilyen az álom természete. Ez a kettősség, az idő viszonylagossága jellemző Pataky Klári Ahol az álmokat foglyul ejtették című előadására is. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

Fiatal nő félhomályban. Csend és mozdulatlanság. Egyszer csak átszalad egy férfi a színpadon. Idős asszony félhomályban. Csend és mozdulatlanság. Egyszer csak átszalad egy férfi a színpadon.

Az előbbi mondat az Ahol az álmokat foglyul ejtették nyitó, az utóbbi a záró jelenete. Mennyi idő telt el a kettő között? A kerettörténet szerint lepergett egy ember élete. A rohanó alak másodpercnyi  felbukkanása a koreográfia elején és végén viszont azt az érzetet kelti, hogy mindez egyetlen kimerevített pillanat alatt zajlott le. Ha ránézek az órámra, látom, hogy körülbelül hetven perce ülök a Trafó nézőterén. Többnek tűnt. Hosszú volt. Ha elmesélem, mi történt a színpadon, kiderül, hogy mindez bőven beleférne legfeljebb fél órába.

Jelenetképek az eredeti, 2008-as előadásból
Jelenetképek az eredeti, 2008-as előadásból
Kilenc, plafonról lelógatott, himbálódzó lámpa, öt táncos, és Steve Reich tizennyolc muzsikusra komponált minimalista zenéje, a Music for 18 musicians. A széles karimájú, tölcsér alakú, fémesen fénylő lámpaburák a hosszú zsinórok végén mint apró csészealjak billegnek a sötét éterben. Földre vetülő kerek árnyékuk apró galaxist alkot kilenc bolygóval. Varázskozmosz pislákoló álomvilágokkal. 

A táncosok először saját „bolygóik” gravitációs mezejében keringenek. Sokáig nincs közöttük kapcsolat, de ahogy a hangok kozmikus rezgése lassan zenévé érik, ahogy egyre több dallam sorolódik egymás mellé, úgy találják meg egymást a táncosok is. Mozgásuk szinkronba kerül, először anélkül, hogy tekintetük vagy testük találkozna. Majd párosok, triók alakulnak, egymásért, egymással, vagy egymás ellen dolgoznak. A meglendített lámpaburák mozgása által indukált, folytonos irányváltásokból, földre vetődésekből, szertartásosan lassú és rejtélyes karmozdulatokból álló mozgássorok fokozatosan bővülnek újabb és újabb elemekkel. Mialatt Steve Reich véget nem érő, ismétlődve variált zenefolyama szinte beeszi magát a memóriánkba, elég néhány rezdülés, hogy ráismerjünk az újból és újból felbukkanó mozgáskombinációkra.

Az amerikai kortárs komponista zenéje által diktált szigorú kompozíció egyben a tánc partitúrája is. De míg a monotonitástól a zene kellemesen zsibbasztóvá válik, hipnotikus nyugalomba ringat, addig a koreográfiát elnyújtottá, nehézkessé, szétesővé teszi. A különbség legfőbb oka, hogy míg a reichi repetitív lüktetés organikusan épül zörejből zenévé, addig Pataky Klári mozgásanyagán az is érezheti, hogy mesterségesen duzzasztották fel egész estés előadássá, aki nem tudja, hogy az előadást egy 2007-ben született rövid etűd alapján hozta létre a koreográfus. 

Fotó: Martincsák István. A képek forrása: PORT.hu
Fotó: Martincsák István (A képek forrása: PORT.hu)
Reich zenéje függést alakít ki az agyban. Mivel a zenemű egyetlen ívet rajzol meg, ha bárhol is abbamaradna a kompozíció, az embernek olyan érzése lenne, hogy elvontak tőle valamit. Ezzel szemben Pataky Klári előadását nézve legalább három-négy alkalommal sejti azt az ember, hogy lezárult, véget ért. Ennek megfelelően épp ennyiszer érzi azt is, hogy újra elkezdődik valami, amin már túljutottunk. Számos festői, leleményes, eredeti ötletre és jelenetre emlékezhetünk a koreográfiából. Például amikor a lámpaburákat megérinteni próbáló lányokat a fiúk minduntalan felkapják és a fényforrástól – az álmaiktól – messze lendítik őket, a lányok pedig az ellenkezés vagy bosszankodás minden jele nélkül a földet érés után ösztönösen pulzálnak egy másik fényforrás felé. Megkapó és váratlan Egyed Beáta vörös ruhás jelenete, hatásos a lámpafénnyel együtt imbolygó, szorosan egymás mellett álló öt táncos képe, és összességében figyelemre méltó az a légies ruganyosság, ahogy a szélesen hömpölygő zenei részekre készített feszes, lüktető koreográfiát az öt táncos előadja. Számos pozitívumot elmondhatunk az előadásról, és mégis: amikor sokadszor látjuk ugyanúgy lengeni, árnyékokat festeni a lámpákat, sokadszor látjuk ugyanazokat a mozdulatokat, ott motoszkál bennünk a hiányérzet, a türelmetlenség. 

Pataky Klári Steve Reich zenéjére alapozta az egész koreográfiát, ám az valósággal ellene dolgozik, hiszen a zene és a koreográfia működési mechanizmusának különbségeire irányítja a figyelmet. Trükkös ismétlődések helyett a táncban inkább a visszatérés és újrakezdés dominál, s a variációk nem olvadnak észrevétlenül egységgé úgy, mint a zenes esetében. Pataky Klári egy kitűnő szösszenetet, ötletcsírát növesztett közepesen jó táncelőadássá. Foglalkoztatta a lengő lámpaburák látványa, és az, hogy hogyan tudná mozgásnyelvre lefordítani Reich egyórás folyamatzenéjét. Álom és élet kapcsolatáról akart mesélni egy egész estés előadás keretein belül, ám az Ahol az álmokat foglyul ejtették sokkal inkább arról árulkodik, milyen az, amikor egy koreográfust egy ötlet, egy zene és a terjedelmi elvárások ejtenek foglyul.
 
Szerző: Maul Ágnes

Cím: Ahol az álmokat foglyul ejtették, Koreográfia: Pataky Klári, Fényterv: Szirtes Attila, Zene: Steve Reich, Táncolják: Arany Virág, Bocsi Eszter, Egyed Beáta, Fülöp László, Kelemen Krisztián, Jelmezterv: Opra Szabó Zsófia

Támogató: Táncművészeti Kollégium

Címkék: Trafó, Pataky Klári