Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Schell Judit, Znamenák István, Sinkó László és Alföldi Róbert

Nem kétséges, színházban vagyunk. Ez a tény ugyan a legtöbbünk számára már a jegyszedőkkel való találkozás pillanatában világossá válhatott, ám azért az első felvonás menete számos megerősítő információval szolgál. Az első percek a leeresztett függöny előtt zajlanak, a pianínónál helyet foglaló zenei munkatárs beleelegyedik a játékba, s a színre lépő Versinyin alezredes jószerint valóságos belépőt kap. Méghozzá prózai operett belépőt, mert az előadás mintha a könnyű műfaj, a ledér múzsa és a blődlivel kacérkodó humor irányába tolná a Három nővér friss bemutatóját. Ami kétségkívül érvényes lehetőség, ám az alapanyag részint tartalmasabbnak, részint terjedelmesebbnek bizonyul annál, semhogy ne váljon itt-ott kiábrándítóvá, vagy éppenséggel fárasztóvá az egyébiránt roppant kvalitásos és profi kivitelezésű produkció.

Mert ha a fentebb emlegetett ütegparancsnokot színre léptekor valóban csakis nevének überoroszos kiejtése érdekli, s amennyiben a teára való – második felvonásbéli – szomjúhozásából komplett bohózati magánszám válik, akkor menthetetlenül felbillen a képlet, s Versinyin máris az ezúttal férfiakat ölelő-csókoló, amúgy derék marha Kuligin szintjére száll le. S alkalmasint az is a komolytalanság irányába oldja a színművet, hogy a nővéreket kiszorító sógornő, Natalja Ivanovna immár nem egyszerűen vidékies cafkának, s még csak nem is szimpla tramplinak, de komplett paródiafigurának, valamely kortársi kabarétréfa származékának tetszik.

S mi tagadás, a túlhajtott játékok, az iróniát is iróniával tetéző modor, a sok spila és tánc olykor a nagyszerű ötleteket és a letisztult pillanatokat is kitakarják. Mert hát a visszafogottabb, voltaképp egyetlen nagy díszlet-megoldásra, a fél színpadot betöltő ágyneműomlásra alapozott harmadik felvonás egésze kiválólag jól sikerült, s bizony a Versinyin és Olga között koncipiált vonzalom, vagy épp Szoljonij és Irina nagyobb adag szexussal telített viszonylata is figyelmet érdemelt.

S persze jócskán figyelmet érdemeltek a remek színészek is, akik ugyan korántsem azonos nívón teljesítették a feladatukul kirótt táncos mozgáselemeket, ám egyebekben szépen kitettek magukért és Andrei Şerban rendezéséért. A legnagyobb élményt vitán felül a huszonnyolc éves Olga szerepe mögül páratlan okossággal kikacsintó Udvaros Dorottya nyújtotta: zsigerileg hiteles bohóchumora és pompás mozgáskultúrája – meglehet, itt-ott a rendezői koncepciótól függetlenedve – jelentékeny és koherens alakítássá állt össze. Kulka János készségszinten abszolválta a mitugrász férj és fogdosós bácsi szerepét, s értelemszerűen Sinkó Lászlónak is jól állt a szakállát fésülgető katonaorvos, az ezúttal groteszkben üldögélő Csebutikin figurája. Alföldi Róbert (Versinyin) és Schell Judit (Mása) egyarányos fegyelemmel és játékintelligenciával pergették szövegüket, s színpadi eleganciájuk ugyancsak kedvező hatást keltett. Szoljonij ezúttal nemcsak lepuffantotta, de le is játszotta a színpadról a szegény Tuzenbach bárót: a rémes parókával sújtott Mátyássy Bence jóval erőtlenebbnek bizonyult a kezét váltig tisztogató és a tisztítószert rendre belélegző Szabó Kimmel Tamásnál.

Kulka János és Péterfy Bori. Fotó: Gordon Eszter (A képek forrása: PORT.hu – Nemzeti Színház)

A nyitó jelenetben vagy fél kilométert lekocogó és –balettozó Péterfy Bori sajnálatosan elvész Irina figurájában. Az csak a kisebbik probléma, hogy tán még Körmendi János Irinájából is élményszerűbb leányosság és emberi tisztaság áradt, az viszont annál nagyobb gond, hogy maga a figura, a boldogult Prozorov dandárparancsnok legkisebb lánya is eltűnt a szemünk elől. Andrej és neje, azaz Znamenák István és Mészáros Piroska eltérő mértékben váltak a rendezői koncepció, illetve saját színpadi zsánerük áldozataivá: Znamenák fizikális nekiereszkedése, testi elveszettsége életet, sőt még némi életigazságot is érzékeltet, Mészáros Piroska alakítása azonban menthetetlenül bent ragad a gigantikus trampli harsány közhelyében.

A harmadik felvonást követően mintha elfogyna a koncepcióban rejlő szufla, s így a negyedik felvonásban egy új, bár ismételten a díszlet vélelmezett erejére támaszkodó rendezői közelítés nyer teret. Nagy körbesétálások, a permutáció szabályait követő összeállások és szétválások, az orosz zászló színeiben pompázó luftballonok kerülnek az ekkor már kissé fáradtan darvadozó publikum elé. Az első felvonás poénját követően újfent fölgyújtják a nézőtéri világítást: ám ami ott derűs poén volt, az most, midőn a gesztus a város kisszerűségét korholó Andrej szavaihoz társul, unott didaxisnak bizonyul. Aminthogy a zárópillanat, a három nővér dühödten optimista függönylobogtatása is enyhén kiábrándító hatást kelt. Szóval színházban töltöttük az estét.

Vö. Herczog Noémi: Nevető Csehov 
Stuber Andrea: Zöldségek 
Ugrai István: Új, boldog élet 
Molnár Gál Péter: Varieté-Csehov 
Csáki Judit: Sokat akar 
Koltai Tamás: Kívül-belül Csehov 
Karsai György: Komikus elemek a tragikum szolgálatában 
Sándor L. István: Életünk színpadán