Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÉRSZEGÉNY VÉRENGZÉS

Zenebeszéd – A kékszakállú herceg vára / Magyar Rádió 6-os Stúdió
2010. szept. 27.
A meg nem értés, avagy a "sose kérdezz" esztétikája. A kékszakállú herceg vára a magyar operatörténet legjelentősebb alkotása: foglalkozni vele, újra interpretálni folyamatos feladat, mert „az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele.” UR MÁTÉ ÍRÁSA.
Zenebeszéd – a műsor elnevezése a tárgyalt alkotás esetén különös értelmet nyer, hiszen bár egymást kiegészítő entitásokról van szó, ha e két szót külön írnánk, az utóbbi biztosan nem nagy kezdőbetűvel szerepelne. Az opera librettójaként szolgáló szövegkorpusz ugyanis megformáltságában és kidolgozottságában nem közelíti meg a zenei anyag sűrűségét és komplexitását. Ezt a koncepciót követte Farkas Zoltán is műismertetőjében: nem filozofált, nem kereste a szavak értelmét, nem vizsgálta a kontextust, s dramaturgiáról is csak a zenei anyag kapcsán tett említést, azaz pusztán zenei elemzésre törekedett. A stúdiófelvétel zárt világa amúgy sem engedte meg, hogy ebben a pillanatban az interpretációé legyen a főszerep. A szituációból és valószínűleg saját elképzelésből is adódó megoldás bizonyos szempontból jó választásnak tűnt. Minimálisra redukálódott ugyanis annak a veszélye, hogy kiragadott szöveghelyek felületes vagy helytelen értelmezése miatt elképesztő közhelyekhez jussunk. Jogos igény, hogy ne befolyásolja senki a hallgatót, s válaszait mindenképpen önmaga adja meg. Érthető, hiszen nincs egységes paradigma, nem lesz két egyforma válasz. Ettől függetlenül kérdezni azért szabad, ám itt a hallgató egyedül maradt a kérdezés súlyos feladatával.

bartok1

Jöjjön akkor Bartók géniusza: a zene balladai hangulattal indul, amit a szerző a zenekari bevezetés négy soros, egyszólamú pentaton népdal-vázlatával teremt meg. A mély vonósok pianissimo szólnak, harmóniák nélkül, hosszú, kitartott hangokon: ingerszegény, fénytelen, baljós hangzás. A fafúvók törik meg a dermesztő csendet, amely tulajdonképpen a piros lámpák felvillanása óta tart. Fokozódik a feszültség. Ördög a zenében. 
 
Igaz, hogy az első megszólalás a legfontosabb a karakter-jellem szempontjából, ugyanakkor jogosan várjuk a konfliktust, ha megfigyeljük a két szereplő hangfekvését. A basszus és mezzoszoprán párosítás azóta hordoz valami disszonanciát, amióta Mozart az egyébként eredeti felállást polgárpukkasztásból megfordította. A hősszerelmesnek ettől fogva a tenor hangfekvés dukál, az égiek által hozzá rendelt szerelmesének pedig a szoprán. Már Csajkovszkij is, amikor Tatjánának szoprán, Anyeginnek pedig bariton fekvést ír elő, párkapcsolati konfliktust vetít előre. Kékszakállú mégis azonosul saját szavaival, s talán ezért látunk némi mosolyt felvillanni a herceget alakító Cser Krisztián arcán. Ugyanakkor nem tudván elszakadni a prekoncepciótól, miszerint Kékszakállú idős, bölcs, meglett ember, kevésbé telt, érces és karakteres hangja nem tudja Juditot már az első pillanatban elrettenteni. Pedig „nyitva van még fent az ajtó”. Az előadói hagyományban a hosszabb „ér”-rel és picit rövidebb „kez”-zel ejtett belépő elmarad, s nem mellesleg néha egyértelmű helyeken sem lehet pontosan érteni a szöveget. 
Judit belép, kapcsolatuk tehát folytatódik, s a drámai folyam sem áll meg. Judit hangja a legkevésbé sem szilárd, telve van kételyekkel, de ha már egyszer elhagyta a szeretteit, nem fog megtorpanni. Az összehasonlítás kedvéért a zenekar a befejező részt is előadja, a motívumok ugyanis sűrítetten, de visszatérnek. Kékszakállú mindenét felajánlja Juditnak, cserébe csak annyit kér, hogy a nő ne kutassa a múltját. A kérés után Judit viselkedésében nincs semmi meglepő: miután eddigi életét feladta, majd megpillantja a hét zárt ajtót, mindent tudni akar. Judit tehát elindul az úton, ami sóhajokkal van kikövezve. Érdekes a szituáció, ugyanis a kétszereplős misztériumjátékban ezen az egy helyen a kórusnak lenne a feladata, amit jelen esetben a zenekar művészei oldanak meg. 
Tematikusan és zeneileg is összetartozó részek az első és második, illetve a harmadik és negyedik ajtó. A kínzókamra és a fegyverraktár az elemzés hármas egysége szempontjából nem releváns, így azt külön nem hallgatjuk meg. Az analízis Farkas Zoltán elképzelése mentén a jellemek, a színek és a vér motívuma köré szerveződik. Judit tovább sietteti az ajtók kinyitását. A harmadik kincseket rejt, a negyedik virágokat: a helyszíneket a természeti képek mellé aposztrofált Esz-dúr jeleníti meg. A vér motívumának követése megfelelő választásnak bizonyult, hiszen a zenei szövetre önmagában jellemző pontosság, mely korántsem jelent kiszámíthatóságot, a vér dramaturgiájában is megjelenik. Judit könnyen túlteszi magát azon, amit az első két ajtó mögött látott, vagyis a vér látványán, ám később, a kincseket és a virágokat rejtő ajtók mögött már nem tud szabadulni az élménytől. A ragacsos vér mindenütt terjedni kezd, s közben Judit követelőző démonná alakul, akinek expresszív gesztusai, dinamizmusának feszültsége hajszolják a drámát a végkifejlet felé. Rálik Szilvia izzó, szenvedélyes előadásban, kitűnő énekesi teljesítménnyel tárja elénk a Nő metamorfózisát. 
Érvei és kérdései súlyosabbá és abszurdabbá válnak. „Add a kulcsot, mert szeretlek!” „…kit szerettél én előttem?” Kékszakállú eközben utoljára próbája őt meggyőzni a feltétlen szerelemről, hogy kettejük sorsa ne tragédiával végződjön, ugyanakkor ölelése olyan zenei anyaggal párosul, mintha össze akarná roppantani a nőt. Az ötödik ajtóval minden feltárul Judit előtt: a két különböző jellem dallama, ha eddig néha közeledett is egymáshoz, most végleg elválik. Juditot már nem lehet megállítani. A herceg már maga sietteti vesztét. Ettől a résztől egyben halljuk a zenét a végkifejletig. Judit elődei nyomdokaiba lép. „És mindég is éjjel lesz már…”

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek