Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„KINT-E VAGY BENT”

Kékszakállú herceg vára / Zsámbéki Nyári Színház 2010
2010. szept. 20.
Teljesen valószínűtlen, hogy a Zsámbéki Színházi Bázis több mint két évtizedes történetében senkinek nem jutott eszébe A kékszakállú herceg várát előadni a „hatlyukú”-nak nevezett rakétasilóban. Pedig így van: Menszátor Héresz Attiláé az első zsámbéki Kékszakállú-adaptáció. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.

Menszátor
Menszátor Héresz Attila és Tálas Györgyi

A „hatlyukú” – amint neve is mutatja – hat egymás mellett álló, egyenként ajtó nélküli, de egy-egy ajtónyi résen átjárható betonsiló, természetesen a szabad ég alatt. E tér szinte generálja az előadást: íme, a Kékszakállú várának hat szobája, hetediknek (illetve sorrendben ötödiknek) pedig ott a betontömbök fűvel-mohával benőtt teteje, rozsdás fémkorláttal („messze érő szép könyöklőm”). A kamaraelőadásokhoz, egy-, kétszemélyes produkciókhoz egyébként is vonzódó Menszátor Héresz Attila nem is választhatott volna jobb helyszínt ahhoz, hogy felvillogtassa Balázs Béla Bartók-librettója nyomán előadódó szabad ötleteit. Az előadást a tér mégsem szervezheti homogén egységgé: a nézőket egy civil – a történetbe és a koncepcióba semmilyen szempontból bele nem olvadó – „idegenvezető” irányítja szobáról szobára, ezzel legalább kétféle varázst megtörve – mert egyszerre két, egyenrangú világot igyekszik felépíteni az előadás.

Az egyik világgal kapcsolatban többek között az mutat irányt, hogy Selmeczi Bea dramaturg szövegváltozata, mely Balázs Béla szcenírozott balladájának főszövegét, Judit és a herceg dialógusait jóformán változatlanul hagyja, elveti a regös prológusát. Ez önmagában nem volna különösebb kunszt, hiszen számos operaelőadás tett már így, ám e gesztus értelme ezúttal nemcsak az, hogy ne lője le az este poénját mindjárt a legelején, hogy tudniillik a színpadi történések a tudatalatti látomásai, a kereső-magányos férfi mélylelki útjának különb-különb stációi, hanem éppen hogy elhitesse a nézővel: itt és most nem a szimbolikus, mögöttes jelentések felmutatása a(z egyedüli) cél, de egy realisztikus történet elmesélése. A zsámbéki előadás Balázs sokat kárhoztatott szövegét primer módon is értelmezi, helyesebben a szöveg mentén megteremt és felépít egy valóságos Kékszakállút, aki a mai kor nagystílűnek és magabiztosnak mutatkozó, belül azonban rothadt figurája, jelen esetben neuraszténiás gengszter, kéjsóvár voyeur, darabolós gyilkos vagy valami ehhez hasonló; a már említett – a Kékszakállú kapcsán agyonelemzett – tudatalatti-szálat pedig fokozatosan szövi mind sűrűbbé és hangsúlyosabbá, s csak az előadás utolsó előtti jelenetében teljesíti ki. És ha közben meg is remeg a rendezői kéz, a produkció tulajdonképpen megvalósítja, amire vállalkozik: szabatosan és értelmesen tárja fel a kettős történetet.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

E kettősség a teatralitás szintjén a realista felépítettségtől a mind erősebb stilizáció felé való elmozdulásban érhető tetten. A Kékszakállú herceg hosszú, fekete kabátban, csapzott eleganciával érkezik egy ösvényen az erdő felől a kastélyhoz, Judit erotikusan körbetáncolja, az előtérben ágy, egyszerű puff, fémhordó (mind kék): használati tárgyak – az ágyra lefeküsznek, a puffra ráülnek, a hordóban tüzet raknak. Azután az első szobában ugyanilyen hétköznapi eszközök kapnak áttételes jelentést, a kínzókamrában vasaló, ruhaszárító kötél, mosógép, porszívó. A második szobában már távolabbi képzettársítás, merészebb áttétel: a fegyveresházat madzagon lelógatott könyvek képezik meg, melyeket Judit hiába próbál mindegyre magáévá tenni – ez talán a herceg szellemi fölényét jelzi a nővel szemben. A kincsesházban ruhák, ékszerek, gramofon (Bartók Kékszakállúja sistereg belőle, persze) – Judit megrészegül a gazdagságtól, kapcsolata a Kékszakállúval innentől egyre kevésbé a kölcsönös egymásra figyelés, mint inkább a kölcsönös függés megjelenítése. A rejtett kert már totális stilizáció: a virágokat például nagy befőttes üvegekbe zsúfolt zöldségek jelzik, hogy a fehér könnytóban elszenderedő Juditot egy kék álszakállal felékesített, kék fénnyel megvilágított Kékszakállú, vagyis teljesen irreális vízió – az előadás talán legsikerületlenebb jelenete – nyugtalanítsa. Innen ránt vissza a hetedik szoba ismételt kvázi-realizmusa: a földön itt is, ott is női testrészek, a herceg nejlonfüggöny mögött végez magával, míg az állapotos Judit egyedül marad – a rémálom végén a rögvalóságban.

Fotó
Fotó: Ilovszky Béla (A képek forrása: Zsámbéki Színházi Bázis)

Menszátor koncepciójának gyengéje az illúziók és vele az előadásritmus fent említett folyamatos megtörése mellett – mennyivel jobb volna a nézőt magára hagyni a térben: a Kékszakállú valós és virtuális életterében – az, hogy az előadásnak nincsen igazán fajsúlyos Juditja. Kétségtelen, hogy a dráma központja a herceg, Tálas Györgyi azonban sem jelenlétében nem elég erőteljes, sem szövegmondásában nem elég kimunkált. Leginkább Kántor Kata koreográfiáinak előadásában mutatkozik színpadképesnek, ám összegészében mégis a Judit-figura üres kontúrjait illusztrálja csupán. Alakításának vérszegénysége még inkább feltűnő Menszátor Héresz Attila zsigeri hatású Kékszakállúja mellett. Menszátor szobormerev, hozzáférhetetlen, baljós sugalmú hercege tökéletes állapotrajz, nagy erejű megérzékítése a befelé elégő figurának, és e remek teljesítmény ott is kitölti az előadást, ezt az egyszerre hétköznapi és nem evilági profán-szakralizált történetet, ahol a rendezői kéz túlzottan nagyvonalú a színésszel, avagy a színész túlzottan nagyvonalú a rendezői koncepció cizellálásában, mert hát a zsámbéki Kékszakállút rendezte és játssza: Menszátor Héresz Attila.

Vö. Koltai Tamás: A tudatalatti víziói 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek