A MU Terminálé igazi hazai sikersztori, melynek látványos eredményei nagyon is transzparensek, hiszen az aktuális hallgatók évről évre bemutatókon adnak számot eredményeikről. 2006 óta a Terminál fesztiválszereplései is megsokasodtak, sőt akár azt is követhetjük, ki melyik társulatba kerül az itteni képzés után. Mert úgy tűnik, valóban beindul a pályája azoknak, akik itt tanulnak: adott már lehetőséget a végzett Terminálosoknak a Közép-Európa Táncszínház (ők hívtak meg legtöbbet a hallgatókból), a Pécsi Balett, a Szegedi Kortárs Balett, az Artus, Frenák Pál, Gergye Krisztián, Szabó Réka, Barta Dóra és Duda Éva is. És van, aki a táncos pálya mellett koreografálni is elkezd, vagy saját projektekkel jelentkezik: Újvári Milán beindította saját művészi vállalkozását, a radioballetet, miután hazajött a Cirque du Soleil-től, Virág Melinda izgalmas koreográfiákkal állt elő, Grecsó Zoltán pedig életre hívta a Willany Leó sorozatot a Gödörben. Persze azért vannak nehézségek a Terminálnál is: egyrészt a bemutatók színvonala olykor hullámzik, másrészt van olyan évfolyam, amely ragyogó tehetségekkel van tele, másszor viszont haloványabb az összkép. Aktuálisan a 6-os kategóriás függetlenekkel szembeni retorziók nyilván érinthetik a fiatal táncosok elhelyezkedési esélyeit is.
Az évek alatt több mint húsz koreográfust hívott meg vendégalkotóként a MU Terminál vezetője, Fejes Ádám. Itt hagyta névjegyét többek között már Gergye Krisztián, Duda Éva, Fodor Zoltán, Hámor József vagy Újvári Milán is, hogy csak a legemlékezetesebb előadásokat említsem. Az esetek többségében a meghívott koreográfus saját, karakteres stílusát adaptálja a táncosokra, ami mindig izgalmas folyamat, de megeshet, hogy picit olykor még „lötyög” a darab a szereplőkön.
 Hoffmann Adrienn az előadásban. Fotó: KNI (Forrás: MU Terminál) |
Az idei év első vendégkoreográfusa, Fehér Ferenc viszont radikálisan megfordítja ezt a szerepet: a táncosokból indul ki, és ezt jelzi már a címadás gesztusával is, mely a szereplők neveinek betűiből áll össze: B.A.H.A.P.Á. Arra kíváncsi, mi sül ki a közös játékból, és nem arra, hogyan tud „betanítani” egy kész koreográfiát. A darabból árad a felszabadultság, a kísérletezés, a játékosság, a kreativitás. A táncosok szemtelenül jól érzik magukat a színpadon, ami – valljuk be – itthon igen ritka sajátosság. Megfog a jókedvű, áradó, inspiratív hangulat, mert mindig nagyon elbűvöl, ha érzem, hogy egy alkotó (egyszerűen csupán nyitott, kíváncsi személyiségéből adódóan) végre egyenrangú viszonyokban gondolkodik.
Fehér Ferenc munkájából egyértelműen az látszik, hogy csak a kölcsönös és egyenrangú együttműködésben hisz. Abban, hogy nemcsak tőle tanulhatnak, hanem ő is tanulhat a táncosoktól. Abban, hogy véletlenekből, koincidenciákból, közös felröhögésekből, találkozásokból is születhet fontos munka. Hogy a próba nem a mozdulatok begyakorlására való, hanem az ötletek féktelen dobálására. Hogy a színpadi félszegséget humorral is fel lehet oldani. Hiszen van annak valami különös bája, hogy az előadás szándékosan elrontott mozdulatokkal kezdődik, és egy-egy apró nevetéssel. Beleakadtam a saját lábamba a nagy truváj közepén? Annyi baj legyen! Földre pottyantam ugrás közben? Na és? Ezzel az ironikus attitűddel a koreográfus egyrészt beemeli a nem tökéletes mozdulatokat is a színpadra (ezzel Hód Adrienn szokott különben szisztematikusan kísérletezni), és persze arra is utal, hogy a próbafolyamat a lényeges, nem (csak) a végeredmény. Mellékesen a gesztusnak megvan az a járulékos haszna is, hogy a fiatal táncosok lámpaláza az első két percben felszívódik. A laza, élénk, próbaruha-szerű jelmez is erre a hangulatra erősít rá: a lányok színes harisnyában, színes pólóban, sortban, a fiúk kockás gatyában, tréningfelsőben: mintha csak beugrottak volna a MU-ba játszani egyet.
Mert valóban játék ez az egész. Játék a színpadi helyzetekkel, a különböző szerepekkel, a testhangok és mozdulatok összehangolásával, a dinamikával, a szereplők közti kapcsolatokkal. A férfi-női kapcsolati évődések ez alkalommal minden tragikus pátoszt nélkülöznek: a fiúk karikaturisztikusan elnagyolt, vicces, hódító fellépése leginkább a madárvilágbeli analógiákat hozza elő, csak éppen ragyogó tollak helyett e hímecskék térden csúszva küzdenek a kegyekért. Így találkozhat a trubadúrlíra, a hétköznapi nyomulás és az állatvilág párzási etikettje egy-egy képben. A darabban mindenkinek jut pár perc reflektorfény, szólóhelyzet, amikor Baranyai Erika, Plóza Gabriella, Hoffmann Adrienn, Horváth Ádám és Frigy Ádám is megmutathat valamit a személyiségéből. Öröm nézni őket, mert kísérletező kedvűek, lazák, görcstelenek. (Az meg, hogy egy-egy tapsikolásnál, kiáltásnál már túlcsordul a gyermeki jelleg, végül is belefér.)
Fehér Ferenccel kapcsolatban sokan még mindig az ún. hagyományos képzés hiányát emlegetik. Nos, ha az áradó kreativitást és derűt jelenti a hagyományos képzés hiánya, akkor egy kis szabadság senkinek sem árt. De nemcsak erről van szó. Itt egy olyan alkotó munkáját látjuk, aki tíz éve folyamatosan járja a világot, aki minden szabadidejében előadást néz, aki a legnagyobb külföldi táncfesztiválokon otthonosabb, mint a hazai színpadokon, és úgy tűnik, teljes természetességgel talál bele a legújabb nemzetközi trendekbe, oly módon, hogy őrzi saját stílusát, és mindig kíváncsi az alkotótársul választott táncosaira is.