Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ŰRVÁROS A PINCÉBEN

Yona Friedman: Mobil Építészet – Budapesten kezdődött / Trafó Galéria
2010. szept. 19.
Minden valamire való fantaszta és kisiskolás magasan a Föld fölött képzeli el a jövőt. A Yona Friedman magyar származású építész-teoretikus 1958-ban megálmodott Űrvárosa ihlette installáció arra figyelmeztet, hogy ideje átértékelnünk az építészetről alkotott fogalmainkat. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Yona Friedman azon magyar származású alkotók közé tartozik, akik úgy tettek szert nemzetközi ismertségre, hogy itthon sokáig még csak nem is hallottunk róluk. Az 1923-ban, Budapesten született építész jelenleg Párizsban él, és idős kora ellenére teljes szellemi frissességgel alkot. Munkássága elsősorban teoretikus jellegű, bár maga utópisztikus elképzeléseit egyértelműen megvalósíthatónak tartja. 1945-ben a Gestapo elől menekülve hagyta el Magyarországot, Haifán tanult, majd Franciaországban telepedett le. Kezdettől fogva másképp tekint az építészetre, mint a háború utáni évek modernizmusa. Szemléletére nagy hatással voltak a háborúban átélt élményei, a szükségállapot kiszolgáltatottsága, az esetlegesség, spontaneitás, önállóság és kreativitás, amit a hasonló helyzetek igényelnek. 
 
Részletek a kiállításból
Részletek a kiállításból
Míg az építészet egyre inkább a specifikáció, a megaprojektek irányába halad, Friedman mindvégig az építés öntevékeny, szakképesítés nélkül is elvégezhető gyakorlata mellett érvel, erőteljesen hangsúlyozva a közösségi részvétel fontosságát. Már 1954-ben Haifa lakosaival megpróbálja keresztülvinni a lakókkal együtt tervezett épület első kísérletét, de ez végül nem valósul meg. A modernizmus átlagigényekre tervezett, tipizált lakástermelésével ellentétben a mobil építészetet hirdeti (erről 1958-ban publikálja első kiáltványát). A mobilitást nem fizikai értelemben, az épületek, szerkezetek vonatkozásában tartja követelménynek, hanem a lakók mobilitását emeli a középpontba, reflektálva ezzel a mobil társadalom igényeire. Tagadja az építészetben az építész elsőbbségét, a lakók szabadsága mellett érvel, akik szükségleteik alapján maguk alkothatják meg egy alapstruktúrán belül azokat az egyszerű szerkezeteket, amelyek az életük kereteit jelentik. Megastruktúrákról vallott gondolatai erősen hatottak a hatvanas évek (főleg japán) építészetére és képzőművészetére. A hetvenes években ideiglenes, könnyűszerkezetes, egyszerűen adaptálható, helyi, olcsó anyagokból előállítható szerkezetű lakóhelyek kiépítésének lehetőségével foglalkozik Ázsia, Afrika, Dél-Amerika fejlődő országaiban. 
 
Az épület abban az értelemben mobil, hogy bármely rendeltetési funkció, amelyet a használó vagy egy csoport megkíván, lehetséges és megvalósítható” – állítja Friedman, tehát az infrastruktúra alapján létrejövő struktúra, minden, ami kötöttséget jelenthet, pusztán keretként lehet jelen, és nem határozhatja meg a lakók életét. Ez a szemlélet éles ellentétben áll a modern építészet előre megkoreografált funkciókból kiinduló gyakorlatával – amelynek alapján ma is folyik az építészeti tervezés. (Egy magára valamit is adó belsőépítész manapság azt is megtervezi, hol legyen a konyhában a sótartó – és nagyon megsértődik, ha rajtaütés-szerű vizitje során nem ott találja.) Friedman város-víziója tehát egy semleges vázrendszer, amely a lehető legkisebb felületen érintkezik a talajjal, ez tartja az építményeket, melyek szétszerelhetőek és áthelyezhetőek, az egyéni felhasználó elképzelése szerint átalakíthatóak.
 
Friedman 1958-tól kezdve állítja fel a Ville Spatiale (Űrváros) alapelvét. Az Űrváros háromdimenziós, egyenlő oldalú gúlákra építkező szerkezet, amelyben a lakóhelyek szabadon helyezkedhetnek el, elérhetetlen területeket, beépítésre alkalmatlan (tó, mocsár) vagy már beépített (létező város) övezeteket átívelve. Az űrváros több egymástól független szintre rétegeződik, a függőleges forgalom cölöpökben folyik. A szintek egymásra építése lehetővé teszi, hogy egyszerre ipari, lakó vagy kereskedelmi város is létesülhessen ugyanazon a területen. A rács négyszögletű, modulálható és lakható „üres” tereinek átlagterülete 25-35 négyzetméter. A rácsba telepített tömeg formája csak a lakóktól függ, teljesen szabad. „A város mint mechanizmus nem egyéb tehát, mint egy labirintus: akadályokkal elválasztott induló és érkező pontok konfigurációja”. A struktúrák filozófiájához vezető koncepció és az öntevékeny építés közti konfliktus feloldására Friedman a mobil építészet tételeit szabályos képregények formájában kézikönyvvé formálta, melyet egy UNESCO program részeként Afrikában, Dél-Amerikában és Indiában terjesztett. Az ebben lefektetett elveket demonstrálta az Egyszerű Technológia Múzeuma Madrasban, egyike igen kevés megvalósult munkájának.
 

friedman2

A Trafó Galéria kiállítása a Ville Spatiale modelljének létrehozására vállalkozott. A kurátorok, Somogyi Hajnalka és Erőss Nikoletta egy többlépcsős projekt keretében szeretnék Yona Friedman gondolatait érthetővé és elérhetővé tenni. Abból kiindulva, hogy Magyarországon kevéssé ismert alkotóról van szó, a 2011-ben, a Ludwig Múzeumban megrendezésre kerülő kiállítást megelőzve lépésről lépésre kívánják feltárni Friedman alkotói módszerét. A hangsúly itt a módszeren van, mert – ahogy maga Friedman hangsúlyozza – az épületnél fontosabb az építés folyamata. Ezt a folyamatot járták végig azok a hallgatók, akik részt vettek a Trafó-beli kiállítást megelőző műhelymunkában. Yona Friedman szövegeinek olvasása és értelmezése után egyszerű anyagokból maguk alkották meg a kiállításon szereplő modelleket. Hasonlóan egyéb kiállításaihoz, Yona Friedman egy, a mennyezet alatt futó huzal-hálózatot határozott csak meg, illetve egy asztalnyi térkép-részlet elhelyezését kérte, ahol az Űrváros mint elképzelés modellezhető. 
 
A Trafó Galériában tehát a Keleti pályaudvar környékén lehet a cölöpökön álló struktúrákat ide-oda tologatni, míg papírból, hungarocellből, fémhálóból készült forma-tanulmányok alatt sétál a látogató, aki egy Friedman „képregényeit” tartalmazó kézikönyvet is kézhez kap, hogy a látottakat értelmezni tudja. Mindez persze nem oldja fel azt az ellentmondást, hogy aktív résztvevő helyett mégiscsak passzív szemlélő marad, bár a mennyezetről lógó, a workshop résztvevői által készített papír-periszkópok segítségével felemelkedhet az Űrváros valóságos terébe.
 
Fotó: Rákossy Péter. A képek forrása: Trafó Galéria
Fotó: Rákossy Péter (A képek forrása: Trafó Galéria)
A részvételt – legalábbis elméleti szinten – célozza a program következő eleme, a Kortárs Építészeti Központ szervezésében megrendezésre kerülő konferencia, ugyancsak  a Trafóban, a Túlélés építészete címmel. Itt a részvételen alapuló tervezésről, a városi ökoszisztémáról és infrastruktúráról, a nyomornegyedek építészetének tanulságairól lesz szó, amelynek aktualitását többek között az idei Velencei Építészeti Biennále is igazolja, ahol számos projekt foglalkozott hasonló gondolatokkal. A Ludwig kiállításának előkészítésébe pedig szintén erőteljesen be kívánják vonni a közönséget műhelyek és egyéb edukációs programok szervezése révén. 
 
Az általa felvetett gondolatok: a mobilitás, az alkotó energiák felszabadítása, a részvétel fontosságának hangsúlyozása, az alapstruktúra megteremtése szabadon variálható elemek számára – sajnálatos módon még mindig utópiának számítanak, pedig ha más nem, az egyre szaporodó katasztrófa-helyzetek igazolják létjogosultságukat. Ami pedig a lebegő városok tényleges megépülését illeti – ebben a kérdésben valószínűleg már a gyerekeink lesznek illetékesek.
A kiállítás megtekinthető 2010. október 31-ig.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek