Yona Friedman azon magyar származású alkotók közé tartozik, akik úgy tettek szert nemzetközi ismertségre, hogy itthon sokáig még csak nem is hallottunk róluk. Az 1923-ban, Budapesten született építész jelenleg Párizsban él, és idős kora ellenére teljes szellemi frissességgel alkot. Munkássága elsősorban teoretikus jellegű, bár maga utópisztikus elképzeléseit egyértelműen megvalósíthatónak tartja. 1945-ben a Gestapo elől menekülve hagyta el Magyarországot, Haifán tanult, majd Franciaországban telepedett le. Kezdettől fogva másképp tekint az építészetre, mint a háború utáni évek modernizmusa. Szemléletére nagy hatással voltak a háborúban átélt élményei, a szükségállapot kiszolgáltatottsága, az esetlegesség, spontaneitás, önállóság és kreativitás, amit a hasonló helyzetek igényelnek.
Részletek a kiállításból |
Míg az építészet egyre inkább a specifikáció, a megaprojektek irányába halad, Friedman mindvégig az építés öntevékeny, szakképesítés nélkül is elvégezhető gyakorlata mellett érvel, erőteljesen hangsúlyozva a közösségi részvétel fontosságát. Már 1954-ben Haifa lakosaival megpróbálja keresztülvinni a lakókkal együtt tervezett épület első kísérletét, de ez végül nem valósul meg. A modernizmus átlagigényekre tervezett, tipizált lakástermelésével ellentétben a mobil építészetet hirdeti (erről 1958-ban publikálja első kiáltványát). A mobilitást nem fizikai értelemben, az épületek, szerkezetek vonatkozásában tartja követelménynek, hanem a lakók mobilitását emeli a középpontba, reflektálva ezzel a mobil társadalom igényeire. Tagadja az építészetben az építész elsőbbségét, a lakók szabadsága mellett érvel, akik szükségleteik alapján maguk alkothatják meg egy alapstruktúrán belül azokat az egyszerű szerkezeteket, amelyek az életük kereteit jelentik. Megastruktúrákról vallott gondolatai erősen hatottak a hatvanas évek (főleg japán) építészetére és képzőművészetére. A hetvenes években ideiglenes, könnyűszerkezetes, egyszerűen adaptálható, helyi, olcsó anyagokból előállítható szerkezetű lakóhelyek kiépítésének lehetőségével foglalkozik Ázsia, Afrika, Dél-Amerika fejlődő országaiban.
„Az épület abban az értelemben mobil, hogy bármely rendeltetési funkció, amelyet a használó vagy egy csoport megkíván, lehetséges és megvalósítható” – állítja Friedman, tehát az infrastruktúra alapján létrejövő struktúra, minden, ami kötöttséget jelenthet, pusztán keretként lehet jelen, és nem határozhatja meg a lakók életét. Ez a szemlélet éles ellentétben áll a modern építészet előre megkoreografált funkciókból kiinduló gyakorlatával – amelynek alapján ma is folyik az építészeti tervezés. (Egy magára valamit is adó belsőépítész manapság azt is megtervezi, hol legyen a konyhában a sótartó – és nagyon megsértődik, ha rajtaütés-szerű vizitje során nem ott találja.) Friedman város-víziója tehát egy semleges vázrendszer, amely a lehető legkisebb felületen érintkezik a talajjal, ez tartja az építményeket, melyek szétszerelhetőek és áthelyezhetőek, az egyéni felhasználó elképzelése szerint átalakíthatóak.
Friedman 1958-tól kezdve állítja fel a Ville Spatiale (Űrváros) alapelvét. Az Űrváros háromdimenziós, egyenlő oldalú gúlákra építkező szerkezet, amelyben a lakóhelyek szabadon helyezkedhetnek el, elérhetetlen területeket, beépítésre alkalmatlan (tó, mocsár) vagy már beépített (létező város) övezeteket átívelve. Az űrváros több egymástól független szintre rétegeződik, a függőleges forgalom cölöpökben folyik. A szintek egymásra építése lehetővé teszi, hogy egyszerre ipari, lakó vagy kereskedelmi város is létesülhessen ugyanazon a területen. A rács négyszögletű, modulálható és lakható „üres” tereinek átlagterülete 25-35 négyzetméter. A rácsba telepített tömeg formája csak a lakóktól függ, teljesen szabad. „A város mint mechanizmus nem egyéb tehát, mint egy labirintus: akadályokkal elválasztott induló és érkező pontok konfigurációja”. A struktúrák filozófiájához vezető koncepció és az öntevékeny építés közti konfliktus feloldására Friedman a mobil építészet tételeit szabályos képregények formájában kézikönyvvé formálta, melyet egy UNESCO program részeként Afrikában, Dél-Amerikában és Indiában terjesztett. Az ebben lefektetett elveket demonstrálta az Egyszerű Technológia Múzeuma Madrasban, egyike igen kevés megvalósult munkájának.
A Trafó Galéria kiállítása a Ville Spatiale modelljének létrehozására vállalkozott. A kurátorok, Somogyi Hajnalka és Erőss Nikoletta egy többlépcsős projekt keretében szeretnék Yona Friedman gondolatait érthetővé és elérhetővé tenni. Abból kiindulva, hogy Magyarországon kevéssé ismert alkotóról van szó, a 2011-ben, a Ludwig Múzeumban megrendezésre kerülő kiállítást megelőzve lépésről lépésre kívánják feltárni Friedman alkotói módszerét. A hangsúly itt a módszeren van, mert – ahogy maga Friedman hangsúlyozza – az épületnél fontosabb az építés folyamata. Ezt a folyamatot járták végig azok a hallgatók, akik részt vettek a Trafó-beli kiállítást megelőző műhelymunkában. Yona Friedman szövegeinek olvasása és értelmezése után egyszerű anyagokból maguk alkották meg a kiállításon szereplő modelleket. Hasonlóan egyéb kiállításaihoz, Yona Friedman egy, a mennyezet alatt futó huzal-hálózatot határozott csak meg, illetve egy asztalnyi térkép-részlet elhelyezését kérte, ahol az Űrváros mint elképzelés modellezhető.
A Trafó Galériában tehát a Keleti pályaudvar környékén lehet a cölöpökön álló struktúrákat ide-oda tologatni, míg papírból, hungarocellből, fémhálóból készült forma-tanulmányok alatt sétál a látogató, aki egy Friedman „képregényeit” tartalmazó kézikönyvet is kézhez kap, hogy a látottakat értelmezni tudja. Mindez persze nem oldja fel azt az ellentmondást, hogy aktív résztvevő helyett mégiscsak passzív szemlélő marad, bár a mennyezetről lógó, a workshop résztvevői által készített papír-periszkópok segítségével felemelkedhet az Űrváros valóságos terébe.
Fotó: Rákossy Péter (A képek forrása: Trafó Galéria) |
A részvételt – legalábbis elméleti szinten – célozza a program következő eleme, a Kortárs Építészeti Központ szervezésében megrendezésre kerülő konferencia, ugyancsak a Trafóban, a Túlélés építészete címmel. Itt a részvételen alapuló tervezésről, a városi ökoszisztémáról és infrastruktúráról, a nyomornegyedek építészetének tanulságairól lesz szó, amelynek aktualitását többek között az idei Velencei Építészeti Biennále is igazolja, ahol számos projekt foglalkozott hasonló gondolatokkal. A Ludwig kiállításának előkészítésébe pedig szintén erőteljesen be kívánják vonni a közönséget műhelyek és egyéb edukációs programok szervezése révén.
Az általa felvetett gondolatok: a mobilitás, az alkotó energiák felszabadítása, a részvétel fontosságának hangsúlyozása, az alapstruktúra megteremtése szabadon variálható elemek számára – sajnálatos módon még mindig utópiának számítanak, pedig ha más nem, az egyre szaporodó katasztrófa-helyzetek igazolják létjogosultságukat. Ami pedig a lebegő városok tényleges megépülését illeti – ebben a kérdésben valószínűleg már a gyerekeink lesznek illetékesek.
A kiállítás megtekinthető 2010. október 31-ig.