 |
Tom Stoppard nevét persze illik ismerni, s nem úgy ismeretlen, mint néhány jobb sorsra érdemes kollégája, akikről a magyar színházi élet (illetve a színház, a dráma iránt érdeklődő közönség) nemigen vesz tudomást. Ám mintha egyműves szerzőként (a Rosencrantz és Guildenstern halott alkotójaként) élne a köztudatban – akiről azért tudjuk, hogy később írt más, sikeres, ám túlontúl intellektuális, elvont, a hazai színházi gyomor számára nehezen befogadható műveket is. Érdekes módon ezen még az Árkádia bő tíz évvel ezelőtti, igazán nagy sikerű Katona József színházbeli bemutatója sem igen változtatott. Drámái közül mindössze ötöt játszottak magyar színházak, jelentősnek nehezen mondható előadásszámban. Regényét, hangjátékait, tévéjátékait pedig csak a „rajongók” ismerik.
Hogy ez miért van így, annak taglalása messzire vezetne; elmélkedhetnénk színházi trendekről, kortárs dráma és kortárs színház viszonyáról, a honi teátrumok műsorpolitikájáról, a befogadói közeg érzékenységéről (illetve érzéketlenségéről) – messze kanyarodva recenziónk tárgyától. De a puszta tény jelentősen meghatározza a könyv módszertanát. Hiszen Upor László nem tudományos értekezést ír, hanem minél szélesebb olvasórétegnek szánt, közérthető, olvasmányos életrajzot, így nem tekintheti az ismeretlent, illetve a hírből ismertet köztudottnak. Ebből adódóan az egyes művek tartalmának, cselekményének leírása is megtalálható a könyvben, s csak ezt követi az elemzés, az értelmezés. Ez utóbbinak is megvannak a maga korlátai, hiszen az olvasó által nem ismert szöveg mélystruktúráinak, illetve a nyelvi finomságoknak az elemzése nyilvánvalóan felesleges lenne. Upor inkább arra törekszik, hogy megvilágítsa, hogyan kapcsolódnak össze, illetve hogyan változnak, formálódnak egyes motívumok, karaktertípusok, ötletek az egyes művekben – felmutatva ezáltal a hol nyilvánvaló, hol szinte rejtett kapcsolatokat. A mindig saját útját járó, de a befogadói reakciókra is érzékeny alkotó életművének korszakait részben ezeknek az összefüggéseknek és változásoknak függvényében tárja fel a könyv. Másrészt pedig a személyiség alakulásának, változásának tükrében; Upor ugyan nem hagyományos értelemben vett életrajzot ír (Stoppard magánéletéről éppen annyit tudunk meg, amennyi feltétlenül szükségesnek látszik), s óvakodik attól, hogy az írói eljárások, a forma vagy a tartalom módosulásait, változásait az életrajzból vezesse le – de egyértelműen érezteti az alkotó személyes motivációit. Ily módon a könyv leginkább portrét fest: nem pusztán az öntörvényű alkotó portréját, hanem egy mind műfaji, mind stiláris szempontból roppant gazdag, a maga ösztövér, letagadhatatlanul „stoppardi” mivoltában mégis folyton változó, alakuló életműét is.
Upor Majdnem véletlen című könyvében keveset foglalkozik Stoppard műveinek kritikai recenziójával (ha igen, akkor is az „egyes kritikusai szemére vetették” típusú általánosságok szintjén), s noha kijelöli az életmű csúcsait, fordulópontjait és kevéssé sikerült darabjait is, az egyes művekre szabott értékelés, értékmérés érezhetően nem tartozik céljai közé. Vállaltan szubjektív, de minden bennfentes személyeskedéstől mentes hangon szólal meg; a szövegben egyszerre érvényesül a kutatói alaposság és a természetes elfogultság (amit adott esetben még akkor sem helytelenítek, ha magam egyik-másik drámát esetleg kevesebbre is taksálom). E kettő ügyes kombinációja és a gördülékeny stílus kifejezetten olvasmányossá teszi a könyvet – ami alkotói monográfiáról lévén szó, nem kis érdem. A szerző kifejezetten akkor van elemében, amikor elemez, összevet, motívumokat egymás mellé helyez, összehasonlít – az életműben járatlan olvasónak maguk az értelmezések alighanem sokkal inkább kedvet csinálnak az olvasáshoz, mint a kissé száraz, a művekről keveset eláruló tartalomleírások. (Utóbbiak mellett még a néhol kicsit megmosolyogtató jegyzetelés lenne felróható – ismeretterjesztő jellegű munkáról lévén szó, ez bizonyos mértékig érthető, de azért meglehetősen nehéz elképzelni, hogy olyan olvasója is lenne a Stoppard-könyvnek, akinek Lenin neve semmit sem mond.) A lendületes, színes elemzések pedig valóban meghozzák a kedvet ahhoz, hogy olvasni vagy – akár Upor László szempontjait, gondolatait figyelembe véve, akár azokkal vitatkozva – újraolvasni kezdjük a darabokat. S miközben lapozgatjuk a 2002-ben megjelent, válogatott drámákat tartalmazó kötetet, arra gondolunk, hogy ezt akár rendezők, színházvezetők is megtehetik majd, s akkor talán Tom Stoppard nem fog ismerten is ismeretlen szerzőnek számítani Magyarországon…