A Nemsenkilény az alkotók műfajmegjelölése szerint monológ, szövegét nagyrészt Gyulay Eszter kompilálta Seth F. Henriett, Mark Haddon, Donna Williams és Birger Sellin műveiből. A monológ tulajdonképpen az egyik legkézenfekvőbb formája annak, hogy a színház az autizmusról beszéljen – „az autizmus az autos (’önmaga’) szóból származik”, írja a színlap –, ám egyben különlegesen nehéz műfaj is rendezőnek, dramaturgnak, színésznek egyaránt.

Börcsök Enikő

A Nemsenkilény című előadás színlapja nem jegyez rendezőt, hiánya azonban ezúttal nem feltűnő: kompakt és ízléses a produkció mindenestül, egy-egy szimultán szerkesztett jelenetre rá is csodálkozik az ember (ahogyan az éhezésről szóló monológrészlet az evés, a testi fájdalomról szóló egy alma elfelezésének idejére kerül), a látványvilág koherens, utóbbit leginkább a teljes teret uraló, hatalmas Rubik-kocka szervezi egységgé. A szöveg főszereplője, a Nemsenkilény – autista nő, talán középkorú, talán egyedül él és talán egyetemet végzett – ledönti, majd szemünk előtt lépésről-lépésre összerakja a nagy kubust, s e folyamatos mozgás-mozgatás túl azon, hogy állandó látványosság a meg-megdöccenő, el-ellaposodó szövegfolyamban, mögöttes tartalmat is sugall. Áttételesen megérzékíti ugyanis az autisták kristálytiszta, logikus gondolkodását, a bennük munkáló rendszerkényszert és a teljes rendszerek pillanatok alatt való szertehullását. A képi világot érzékeny, a főhős lelkiállapot-változásait híven lekövető, egyben praktikus világítási rend, és finoman, következetesen használt zene teljesíti ki (különösen szép az eső hangját lejelző halk gitárszóló).

Hogy az előadás mégsem lehet kiemelkedő, annak elsődleges oka, hogy szövegkönyve nem kellőképpen homogén és nem kellőképpen sűrű alapanyag. Erősen érezni rajta, hogy több forrásból táplálkozik, mindazonáltal elképzelhető, hogy éppen ez az alkotói szándék: a monológ a főhős életének, társas kapcsolatainak, körülményeinek számos pontját homályban hagyja, ily módon valami általánosat fogalmaz meg, mutat fel az autizmussal kapcsolatban, tudatosan vezeti végig világ, bolygó, földrész, ország, város, lakás, szoba, ember önmagába visszatérő logikai sorát (a világban az ember – az emberben egy világ). A dramatrugiai váz az autista főszereplő egy napjának rendszeres tevékenységeire épül, s e gerincen belül a betegség szinte tudományos-ismeretterjesztő leírását közlő, színtelen részek keverednek egy-egy egyénített, élvezetes történetelemmel, „elkalandozással”, ahogy halljuk. A csupán nagyon ritkán önreflexióként működő általános elbeszélő részek túlsúlyáért kár, hiszen ezek az etapok rendre lelassítják az előadást, mely színházi szempontból mégis csak a fabulatív elemektől lesz élvezhető. Mert éppen ezektől az apró gesztusoktól válik nyilvánvalóvá a végkövetkeztetés, az est úgynevezett mondanivalója, hogy tudniillik az autizmus mindannyiunkban benne él, és egy-egy szinte automatikussá vált cselekvésben, félelemben, tautológiában magunkra is ismerünk, de mindez éppen attól nem mélyülhet zsigerivé, hogy nem valakit látunk a színpadon, hanem bárkit, akinek elsősorban a külsőségeivel birkózik meg a Börcsök Enikő nevű nagy színésznő. Ami pedig rendkívül meglepő.

Fotó: Rick Zsófi (A képek forrása: PORT.hu)

Börcsök ugyanis az utóbbi hét évben, amióta munkáit figyelni szerencsés vagyok, sosem virtuóz megoldásaival, kaméleonságával, felszíni megoldások kiötlésével és végrehajtásával tűnt ki, hanem minden alakításán személyiségének belső ereje hatott át: nem ő hajlott a figurákhoz, hanem a figurákat hajlította önmagához, színészetét finomnak, visszafogottnak, mélyről fogalmazódóan impulzívnak ismertem meg. A színésznő a Trafó az előadáshoz kissé nagyocska terét biztosan uralja, játéka mindvégig koncentrált és majdnem mindvégig pontos, ezúttal mégis a formai megoldásoké a vezető szerep: Börcsök végig egyforma útvonalakat, járásokat használ, mozgását repetitív szögletesség jellemzi, mindegyre ugyanazokat a feszültségkezelési technikaként is működő mozdulatsorokat ismétli, sőt alakítása valóságos folyamatábra; és paradox módon éppen a figura valahonnan valahová – egy teljesen zárt, a külvilágról tudomást alig vevő univerzumból a közönséggel való nyílt kapcsolatteremtésig, humorizálásig, a kimondott oldottságig – eljutó belső mozgása gyengíti meg az önmagába zárt autista főhős: a Nemsenkilény életszerűségét.

Vö. Tarján Tamás: Mindenki autista 
Tompa Andrea: Nem te vagy 
Nyulassy Attila: Mindentlátó 
MGP: Börcsök 
Csáki Judit: Bezáródva 
Koltai Tamás: Hatos és hetes kategória