Szerb Antal |
Persze ez egyáltalán nem is célja a Petőfi Irodalmi Múzeumban futó beszélgetéssorozatnak, melynek irodalmár résztvevői vállaltan szubjektív arcéleket skiccelnek fel neves elődökről, írókról, költőkről. A Nyugat századik születésnapját meglehetősen komplex módon ünneplő PIM-ben idén júniusig minden hónapban, majd szeptembertől újra havonta egyszer kerül sor az estekre. A beszélgetésekről tévéfelvétel készül – a Szerb Antalról szóló epizódot hallgatva nem is olyan nagy baj, hogy nem a teljes, esetünkben közel hetven perces adás kerül képernyőre, csupán húszperces zanzája. A főszereplők 2008-ban természetesen a Nyugatosok: Ady és Móricz után most Szerb következett, de már lehet készülni a Csáthtal való találkozásra is április végén.
Nem téved nagyot az olvasó: Szerb Antal (1901-1945) valóban mintha kissé kilógna ebből a fényes névsorból. (A korábbi teltházas alkalmak után a most megjelent érdeklődők szerény létszáma – legfeljebb negyvenen, ha jelen voltunk – azonban feltehetően nem erre a tényre vezethető vissza.) Ahogy az est egyik vendége, Németh Gábor író fogalmazott: Szerbbel kapcsolatban a Nyugat még csak nem is a harmadik legfontosabb dolog, ami az ember eszébe jut. Annak ellenére nem, hogy Szerb be sem töltötte a húszat, amikor 1921-ben már versei jelentek meg a Nyugatban, később pedig kritikáit, más írásait is közölte a lap. És mégsem tudjuk elképzelni Szerb Antalt, amint a nyugatos nagyvadak kávéházi törzsasztalánál kvaterkázik – teszi hozzá Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, az est harmadik szereplője.
Nádasdy Ádám |
Azt már ezek szerint tudjuk, mi nem ugrik be Szerbről, de akkor vajon mi az, ami feltétlenül? Korábban talán csak az érettségire készülő középiskolás (ma meg a szigorlat miatt izguló egyetemista) remegő kezéből kipotyogó magyar- és világirodalom-története. Mostmár viszont tovább is kell látnunk ennél: angol és német nyelvterületen, de még Finnországban is nagy népszerűségnek örvendenek Szerb regényei, a Pendragon-legenda meg az Utas és holdvilág. (Lévai Balázsnak ugyan kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy mindez nálunk is így lenne, Nádasdy szerint azonban ez nem kérdés: Szerb prózáját olvassuk.) Sajnálatos, hogy a fordításokról legfeljebb ha két félmondat elhangzott, miközben az elsőrangú műfordító Nádasdynak nyilván van véleménye a külhoni recepcióról.
Németh Gábor |
Kicsoda akkor Szerb Antal? Határozott, ám olykor felülbírálásra szoruló értékítéletekkel dobálózó, esszéisztikus modor mögé bújó, megtévedt filosz volna? Vagy inkább a kortársak és az utókor által egyként félreismert, méltatlanul elfeledett nagy író lenne, aki ismeretterjesztő exkurzusaival lopta be a szívének oly kedves tudományosságot kiterjedt irodalmi munkásságába? A helyes választ valahol középen kellene keresgélni – Lévai Balázsnak a Szerb kánonban elfoglalt helyét firtató kérdéseire alighanem ezért adhattak oly körmönfontan kitérő válaszokat az est szereplői. Nádasdy és Németh arra utaltak, hogy ez a fajta rögzítettség szinte kárára válik bármely írónak; viszont ha valakinek az életműve körül folyton nagy a pezsgés irodalmi és azon túli berkekben egyaránt, akkor a szerzőnek jó esélye van arra, hogy műveit továbbra is kézbe veszik.
Lévai Balázs |
Minden életműnek akadnak árnyékosabb zugai. Ezekről olykor jobb nem beszélni – a LégyOtt résztvevői egyöntetűen ilyennek bélyegezték Szerb verseit: Nádasdy Ádám szerint kétségkívül szerzőjük ízlését dicséri, hogy idővel felhagyott e műfaj gyakorlásával. Más szövegeket meg éppenséggel nem illik szóbahozni. Utóbbi kategóriába tartozik a Nádasdy által szemérmesen elutasított, a Magvető által 2001-ben publikált Naplójegyzetek című kötet, amely viszont Németh Gábor Szerbbel kapcsolatos nézőpontját mintha alapvetően kijelölné. Már csak azért is, mert a naplóból kibontakozó, erős önkritikára hajlamos, kételyek között őrlődő figura képe radikálisan felülírja a korábban közkézen forgó szövegekből áradó artisztikus derűt, a belletrista Szerb Antal szellemes látásmódját.
És ha ezek után még mindig nem tudnánk, kicsoda volt valójában Szerb Antal, Nádasdy Ádám hasonlata ad egy válaszlehetőséget. Szerinte ő az az ejtőernyős, aki mindig az ugrás előtti utolsó pillanatban gondolja meg magát, és maga helyett minden kacatot lehajít, ami csak a keze ügyébe akad; végül pedig hosszasan elmélkedik arról, hogyan zuhantak ezek a holmik a mélybe.
Kapcsolódó cikkünk:
Nyugat 100