 Szandtner Anna, Csuja Imre, Debreczeny Csaba és Széles László |
Az Örkény Színház előadása nem Puccini Bohéméletének megunhatatlanul népszerű zenei matériáját (és librettóját) veszi alapul. A finn rendező, Aki Kaurismäki csaknem két évtizede forgatott filmje visszanyúl Henri Murger eredeti regényéhez, s e mű forgatókönyve alapján készítette el a színpadi változatot Gáspár Ildikó. (A fordítás Jankó Szép Yvette munkája.) Az adaptáció mindjárt több meglepetéssel is szolgál: mindenekelőtt a narrációnak s a cselekvéseknek egymásba úsztatásával mint univerzális dramaturgiai megoldással. Akció és dikció „egymásba ér”, de úgy, hogy a szereplők parallel módon élik meg és mondják el tetteiket. Akció és narráció szimbiózisa elsőrendű humorforrás, az irónia termékeny talaja, ahonnét elrugaszkodhat az előadás. Természetesen nem formai játékról van itt szó, hanem egyfajta világszemléletről, amely a cselekvés és a szemlélődés határán egyensúlyoz. A színházi forma működés közben mutatja meg erejét.
Ascher Tamás rendezésében a hétköznapi valóság könnyedén libben át groteszkbe és fantasztikumba. Hőseink – Rodolfo, a festő, Marcel, az író, Schaunard, a zenész, Mimi, a modell s a többiek – örökös pénzzavarral küzdenek, lakásról lakásra, csehóról csehóra vándorolnak, magától értetődő természetességgel veszik tudomásul, hogy zilált és megtépázott világuk tartozékaként a tárgyak, a képek, a szobrok, a virágok és állatok időnként megszólalnak. Baudelaire, az engedelmes kutya önállósítja magát, s a ricsajos papagáj is gyakran akcióba lép.
 Hámori Gabriella és Széles László |
Aschernek sikerült megtalálni és precízen megteremteni a játék miliőjét és lebegő atmoszféráját, amely a primer, naturalisztikus játékmódból, a mozgások kompozícióiból, a narrációból s ama (ezúttal) szelíd, ám mélyről fakadó iróniából táplálkozik, amely rendezéseinek gyakran sajátja. Hosszan kitartott gesztikus poénok, élőzenével is nyomatékosított, „elemelt” epizódok teszik plasztikussá a játékot, s lendítik át a narratív történetmondás olykori vontatott percein.
Mondjuk, a gazdag mecénás (Terhes Sándor) képet rendel a sóher festőtől (Széles László). Ám a társaság egyik tagjának (történetesen az írónak) éppen sötét zakóra van szüksége ügyei intézéséhez. Kölcsönveszik hát az öltönyös, fess férfitól, aki modellt ül a portréhoz. A kép elkészül, csak épp a zakó nincs sehol. Néznek egymásra mélán: most mi lesz? Várakoznak kitartóan, némán, cikáznak a tekintetek körbe-karikába, mire beviharzik társuk az elorzott ruhadarabbal. A pörgős jelenetek közt a lassított epizód, kell-e mondani, kiváló humorforrás. Máskor az éjszakai vendéglőt záró pincérnő (Szandtner Anna) igyekszik megszabadulni elázott és asztalra roskadt vendégétől. Cibálja, vonszolja a magatehetetlen, dacos testet. Széles László dúlt ábrázatú, csapzott festője úgy kapaszkodik a nőbe, hogy lassú vonaglásuk, birkózásuk groteszk tangóba vált át, s a jelenet már rég nem a záróra koreográfiájáról szól, hanem két ember alkalmi összetartozásáról, egymásra utaltságáról.
 Hámori Gabriella, Széles László és Terhes Sándor |
Az Örkény Színház színészei a jellem- és sorsábrázolás széles skáláján mozogva formálnak színes és érzékletes alakokat. Széles László emigráns albán festője, Rodolfo mélabús és viharvert: örökös gondok közepette görnyed kávéházi asztalánál, magába réved vagy meditál, s miközben képeire próbál vevőt szerezni, alkalmi szerelméről is hajlamos megfeledkezni. Debreczeny Csaba Marcelje lelkes és életvidám virgonc kópé, amolyan könnyelmű fráter, aki hamar túlteszi magát az élet idült problémáin, amelyekre amúgy sem találni megoldást. Csuja Imre borzas-lófarkas méla Schaunard zenésze akkurátusan követi társait, de nem áll ellen a kísértésnek, ha saját hasznára is működhet. Hámori Gabriella érzékeny Mimije eleinte tétova idegenként bolyong a nagyváros dzsungelében, majd lassacskán magára talál különféle férfiak védőszárnyai alatt. „Tudod, hogy szeretlek, de hát az élet nehéz”, veti oda szerelmének, a festőnek, már a menő gyáros barátnőjeként. Aztán változnak az évszakok, s Hámori rebbenékeny Mimije sápadtan készül a halálra, de még látni akarja a tavasz ragyogását, hogy ragyoghasson ő is újra.
A színészek többsége sok szerepet játszik, szüntelen alakot vált – rutinosan és ütemesen bújik újabb és újabb figurák bőrébe. Takács Nóra Diána Baudelaire, a beszélő kutya szerepében a legemlékezetesebb: mikor fölszámolják a lakást, ahol meghúzta magát (gazdáját éppen kitoloncolták az országból), mozdulatlanná kucorodik, s nem akar távozni – őt is úgy kell kitoloncolni. Szandtner Anna mord vécés néni és hibátlanul rutinos pincérnő, a legvehemensebb mégis megelevenedett festményként, az Átkelés a Vörös-tengeren címet viselő Rodolfo-kompozíció megtestesítőjeként. Mikor a vevő magával viszi újdonsült szerzeményét, könnyes búcsút vesz egymástól festő és alkotása. Egymás nyakába borulnak, hosszan búcsúznak, majd a cukorgyáros hóna alá csapva a képet, távozik. Terhes Sándor empatikus, de rámenős mecénás, feszes eleganciájú világfi, vörös ruhás sportkocsi-tulajdonos, vijjogó füttyszóval messziről kapcsolgatja autója riasztóját. Kerekes Viktória szabatosan adja a kórházi nővért, a pincérnőt, a barátnőt, Máthé Zsolt kirugdosott taxisként, bamba rendőrként és eleven festményként tűnik fel, többek között. Polgár Csaba a párizsi Notre Dame vízköpő szörnyével ironikusan farkasszemet nézve kommentálja az eseményeket, és roppantul mulatságos, öntudatosan visszabeszélő papagáj.
 Szandtner Anna, Debreczeny Csaba, Polgár Csaba és Csuja Imre. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Ascher feszes koreográfia szerint, a speciális matéria lehetőségeit kiaknázva vezényli le az epizodikus szerkezetű játékot. S mire úgy éreznéd, hogy a szüntelen narráció elfárasztja az előadást, rendre rádöbbensz: meséket hallgatni, történeteken meditálni mindig üdítő. A színészcsapat harmonikusan játszik együtt az ék alakú színpad magaslatán muzsikáló zenészekkel. Mikor Mimi és Musette operába mennek, egyszer még operarészlet is felhangzik, igaz, nem Puccini, hanem Mozart: a Figaro házasságának fináléja csendül fel, illúziót keltő áhítattal. Debreczeny Csaba, Szandtner Anna s a többiek ironikus-melankolikus kórussá fejlődve énekelnek – s kapnak nyílt színi tapsot a nyíregyházi közönségtől.
„Az éjszaka lényei ébredeznek”, mondja a magasban szemlélődő narrátor. A nappal hideg fényei élesen rajzolják meg sziluettjeiket.