Elkerülhetetlen a rengeteg közbevetés és idézés, mert e regénytechnika lényege is a meg-megszakított ismétlés azon fajtája, mely a szaggatottsága ellenére folyamatos ön- (önszöveg-) reflexió ezernyi kopírozásának áramában a szavakat, mondatokat, motívumokat, tényeket, fájdalmakat, sérelmeket, reményeket (a könyvet) idézi. Egyben felszínre hozza, újraközli a régebbi termésből azt, amit ebben az összefüggésben idézendőnek, kikezdhetetlenné szilárdultnak, épp ideillőnek, e helyütt konzerválandónak ítél. Az olvasó (aki Tandori számára tisztelt, amennyiben – szerinte – beleélőn-értőn olvas, és kevésbé tisztelt, ha – tisztelet a megnevezett-megmonogramozott kivételeknek – kritikus, irodalmár, szerkesztő, riporter, ilyesmi), az olvasó tehát egy saját építkezését dekonstruáló, folyton újrakezdő, nyüzsgő, informatív s ugyanakkor rejtőzködővé fedett szöveg- (és rajz-) halmazzal szembesül. Olvasója válogatja, miként reagál a kihívó, a regényátlagból (és főként a nem-átlagból) kirívó matériára.
Bán Zoltán András – aki a literátorok közül írásban és szóban alighanem a legtöbbször hangsúlyozza Tandorit méltatva: „az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar irodalmi géniuszáról van szó” – a Torlandó szörfpókerről (2008) e portálon véleményt alkotva úgy találta (a kiemelkedő tehetség kényszeres-kételyes, szüntelen munkálkodásának, „termelésének” érzékeny lélekrajzát is nyújtva): a könyvet „felzabálják a mellé rakott kézírásos megjegyzések, reflexiók, kommentárok, némely esetben felhívások a kritikusoknak, akik persze olvasók is”. Szerinte szinte csak megmutatkozik, azonban (regény)formát nem nyer a fő hozadék, az egyetlen méltányolható befogadói tapasztalat: „Szívszorító, végtelen magány Tandori egyedülléte” (értsd kb.: az egzisztencia a hetvenedik életév táján felerősödő, orvosolhatatlan vereségtudata, amely a heveny alkotásban és a külső értékítéletektől függetlenített önbecsülésben keres törékeny menekvést).
Bán Zoltán András az interneten bárki számára könnyűszerrel visszakereshető álláspontja nyílt, egyértelmű. Nem érdemes rajta lágyítani. De – amennyiben eltekintünk a regénytechnikai világszám, sőt a regényműfaj tételezésétől – e majdnem kétszáz oldal zaklatott csapongásában is pompásan felkínálja magát, nem valamiféle cselekmény, hanem egy gondolkodásmód, életérzés követésére. Nyelvvé-képpé pecsételt önéletírás-töredék a Ki nem feküdt halál (alcímét sem hallgatva el: egy agy-rázkódtatás kertje – a kertmotívum [„anti”-éden] érvényesítése önmagában is bravúros). Természetesen csak annak számára, akit az ilyesmi érdekel, hiszen ki is mondatik: „Mindig azoknak írunk, akiket az ilyesmi érdekel”. Milyesmi?
A Torlandó szörfpóker, pornóregény- és krimimimikriként tálalva a dolgot, az író legszemélyesebb műhelymunkájának egy összetevőjéről számolt be. Egy – tetszését el nem nyerő – regény le nem fordításáról. A nem-csinálásból szerveződött a csinálás: hogy miért is nem csinálja, miért nem vállalja. Ehhez szereplőket, eseményeket kellett kreálnia vagy átvennie (például az elutasított könyv tájékáról), meg a saját korábbi (elsősorban a műfordítói) életműből: a nagyszabású csinálásból, az öt évtizedes oeuvre-ből. Létrejött egy hemzsegő figuraegyüttes, és hozzá a mozaikokra hulló (ám főleg stíleleganciájában viruló) (ál-)történet. A figurák némelyike – Colette, Hardy, Egy Tiszta Nő – nem a le nem fordított mű kapcsán előburjánzó talmiság bizarr, negligáló derűjét képviselte csupán, hanem a Tandori számára fontos, megélt nagy, maradandó (világ)irodalmi értékek egyikét-másikát is a szöveg elő-erőterében tartotta. Az irodalom, úgy an blok, a minden és a semmi közt verődve adott hírt magáról. Egy csomó írói trükkel, játékkal, szógeggel, egyébbel fűszerezve. Keletkezett egy modern konglomerátum-regény, amelyért nem kötelező lelkesedni, Tolsztoj nem rendelné meg bookline-on – de van, és részint attól és úgy van, hogy (az elmúlt harmincöt év hazai és nemzetközi felhozatalát nézve) meglehetősen sok van belőle, és a java mindig másképp más.
Tandori, mint maga állítja a Ki nem feküdt halál borítóján, regényt írt egy másik regény olvasásából (e másik regény, a Torlandó szörfpóker szintén egy másik regény olvasásának regénye is volt), és, úgymond „Magam itt a regénytechnika maximumán megint egy jót fejlesztettem; egy jót rúgtam” (itt, vagyis az agy-rázkódtatásban. A kifejezés konkrétan Tandori balesetére utal, mely csaknem végzeteset rúgott egészségén. Elvontan szöveg és szerkezet hánykódása megfeleltethető a fizikai-tudati rengéssel, a „ki nem feküdt”, máig ható megrendüléssel. A képlet kézenfekvő egyenlőségjellel csúszik rá a könyvcím halál szavára). A Jaffa Kiadó újabb (2009-es) Tandorija kiteljesíti is, nem is az előzmény utólagos „bigyózást” nemigen tűrő indikációit.
Dörzsölt olvasónak kell lenni a provokatív műhöz, annyi szent. A valamelyes járatossággal rendelkező érdeklődő mintegy a könyvbe költözve bólinthat rá az eleinte túlságig jelölt, számozott fejezetek egyszerű és felcserélhető Fejezetté csupaszodására, érti a túltörténetesen történettelen alaptörténet tónusingadozásait, nem rág be a folytonos vicces leckéken: tegye ezt, keresse azt. Jómagam nem küldöm be Tandori kérdéseire a megfejtéseket, melyik passzus hol áll – ha áll –, ám azzal jelzem betűkövető olvasatomat, hogy tudatom: a szerző pontatlanul idézi saját, fellapozott 1989-es válogatott verseskötetének címét. Vigyázz magadra, ne törődj velem helyett a vesszőt pótló s kötőszót ékel be (160.o.). Az Egy szó alibijének újraközlése e gyűjteményből: reveláció. A vers szekvenciáit működtető trükk, fogás, csel egy emberöltő teltével még kevésbé trükk, fogás, csel, mint akkor volt. A nyelv kipécézett, ironizált tragikuma (az angolé, a magyaré, az Országh-szótáré) a (nem-, nem úgy-) mondhatóság dilemmájaként, léttragikumként szólal meg.
A liánregény kit itt, kit ott forgat magába, s ezt valószínűleg ki hagyja, ki nem, mikor, hogy. A 118–126. oldal arcképvázlat-„kártyalapjainál” vélhetően mindenki elidőzik. E fekete szemű, fekete szájú, csapzott kontúrú, tojásdad halálfejek, melyek mind megdöbbentően hasonlítanak egymásra, írások, életművek sorát, sorsát vésik arc-sorsokba. A sok „tábornokos” Ottlik Géza-fejjel, a légies-holt Szép Ernőkkel, a korom Szabó Lőrinc-karikatúrával, a fiatal Kafkával Tandori Dezső saját arca elé tart tükröt. (Nota bene: akad a sorban egy Beckham is, a Tandori-próza futball-vonatkozásait ismerők számára teljesen indokoltan.)
Bennfentesség nélkül is élvezhető a könyv, bár a belterj, a magánügy, magánüzenet bosszantóvá is válik itt-ott. Nem a Ki nem feküdt halál a műfajkeverő (próza, líra, esszé, marginália, rajz stb. vegyes) újabb Tandori-epika csúcsa, a Torlandó szörfpókerrel együtt sem. Viszont nélkülük felfejthetetlenebb lenne e korpusz. Szegényebb. S akkor még egy árva szót sem ejtettünk a hajdani Nat Roid-detektívregényekkel való kapcsolódásról. Fried István professzor, a kiváló Tandori-értő e krimikről is készül hamarost könyvet publikálni. Ránk is fér, mert – Tandori Dezső nem ok nélkül ostorozza, sőt tekinti kilátástalannak munkássága különben több ezer tételes recepcióját – például mind a mai napig nincs legalább egy kismonográfiányi teljes Tandori-szakkönyvünk.