Tolcsván, a Tokaj-Oremus Kft. fényűzően berendezett szalonjában, ahol a hallgatóság öblös karosszékekben és süppedős pamlagokon foglalt helyet, gyorsan kialakult a házimuzsika, a házikoncert kötetlen hangulata, s a művészek dicséretes mértékkel adagolt bevezető szavai ezúttal teljesen természetesnek és helyénvalónak hatottak. Maga a szünet nélkül játszott koncert is mértékletes volt a maga négy – bárha többtételes – műsorszámával, hiszen kint tombolt a természet és a napfény, a kertben pedig jóféle harapni- és kortyolnivaló várt művészt és hallgatót, rendezőt és kritikust egyaránt.
 Csillagh Katalin |
Párizs fényeit két fuvola-zongoraszonáta képviselte ezen a délutánon, a Buenos Aires-i kávézók – és a tangóhallgatásra szolgáló egyéb társas helyek – világát pedig Astor Piazzola tangóinak válogatása. Párizs tehát inkább Győri Noémi, Buenos Aires pedig a többszörös argentin szálakkal rendelkező Csillagh Katalin személyéhez kapcsolódott elsősorban; ez azonban nem tette szervetlenné vagy szétesővé a változatosságában is világos körvonalú műsort.
A művészek először Francis Poulenc szonátáját adták elő, jól érvényesítve a szélső tételek derűs és játékos hangját, míg a lassú tétel kissé érzéki líráját is túlromantizálás nélkül, tiszta eszközökkel, ha tetszik, áttetszően szólaltatva meg. Együttjátékuk kifejezetten csiszolt és koncentrált, egymásra figyelő muzsikálást, igazi kamarazenélést hozott.
Csillagh Katalin ezután szólóban játszotta Piazzola három tangóját, melyek közül a Sin rumbo minden érzelmessége mellett meglehetősen kidolgozott belső szólamokkal bíró, izgalmas darabnak bizonyult, az álmodozó hangú Ausencias pedig egyenesen chopini hangütéssel lepett meg, s inkább csak a záró Los Sueños hatott – címét meghazudtolva – igazi, szilaj, szinkópált ritmusú tánczenének, ámde még ez is ellágyult idővel. Vagyis újra bebizonyosodott, hogy „egyműfajúsága” ellenére Piazzola felfedezésre érdemes és sokszínű zeneszerző. Csillagh Katalin jóvoltából mindez meggyőzően és plasztikusan, kitűnő technikai színvonalon, bár talán némi rezerváltsággal vált hallhatóvá.
 Győri Noémi |
A második „párizsi” műsorszám Henri Dutilleux talán legnépszerűbb darabja, az 1940-es évek elején a Conservatoire számára vizsgadarabnak íródott fuvola-zongora Szonatina volt. A szerényen hangzó cím ellenére roppant magas technikai igényű és emocionálisan is jelentékeny utat bejáró kompozícióról van szó. Győri Noémi remekelt az első tétel nagyszabású kadenciájában, és felettébb szépen énekelt hangszerén a fantáziaszerű lassú tételben, bár maga a hang – nehéz a benyomást szóban kifejezni – időről időre nem tetszett eléggé rajzosnak vagy kristályszerűnek, az igen magas hangok pedig nem voltak teljesen kontrolláltak. A magasrendű összjáték viszont folytatódott, s itt figyeltem fel Csillagh Katalin magvas hangzás iránti igényére is. A zárótétel egyszerre volt pezsgő-pergő és divertimentószerű; leginkább azonban csapongó és nyaktörő volt, s így mindkét művész számot adhatott – és számot is adott – virtuozitásáról. Az etűdszerű fuvolakadenciában Győri Noémi technikai felkészültsége mellett remek agogikai érzékét is bizonyította.
A zárószám a 20. század tangótörténetének négy különböző időszakát felidéző négytételes, eredetileg fuvolára és gitárra írott kompozíció volt. Talán az átirat műfaji jellege tette, de én ezt a sorozatot jóval kevésbé éreztem sikerültnek az előzőnél. Hálásnak azonban hálásak voltak, s így az előadók a délutáni házikoncert végén boldogan fogadhatták a közönség – egyébként messzemenően megérdemelt – lelkes tetszésnyilvánítását.