A folyóirat-szerkesztésben – a tematikus számok kérdését most félretéve – nyilvánvalóan nagy szerepet játszik a véletlen is. A legtöbb esetben nemigen számítható ki előre, hogy az adott időpontban milyen anyagok bukkannak föl, érkeznek be, készülnek el, egyáltalán: állnak rendelkezésre. Ahol azonban (mint ahogy a Jelenkornál is) rendszeresen sok minőségi szöveg megfordul, ott időről időre óhatatlanul „összesűrűsödik” a felhozatal. E mostani lapszámból például jól láthatóan kirajzolódik, hogy egy folyóirat miként képes intézményi szerepet betölteni az irodalmi kultúrában. Azt is mondhatnám, kiváló szemléltető eszköz lehetne arra, hogy a Jelenkor működését bemutassuk az érdeklődőknek. A nyári dupla Jelenkor ugyanis reprezentatív összeállításként is olvasható: noha nem tartalmaz nagyon ritkán fölbukkanó, szenzációs közleményeket, minden szövegtípus megtalálható benne, amelyek meghatározzák a lap szerkezetét. Anélkül, hogy minden egyes írást számba vennék (vagy akár csak megemlítenék), az alábbiakban az összeállításnak ezeket a meghatározó csúcspontjait szeretném áttekinteni.

Tolnai Ottó

A hetvenéves Tolnai Ottót köszönti az első blokk, élén egy hosszú Tolnai-verssel, azután pedig a hozzá írt szövegekkel. Esterházy rövid írása, a Ha én lennék Tolnai Ottó különösképp figyelemre méltó, mert a végtelenbe szálazódó, rizomatikusan épülő Tolnai-univerzum fölidézésén túl („mintha lábjegyzeteket írna, illetőleg írnék egy nagy, ismeretlen szöveghez”) fölvillant két további, roppant fontos szempontot is: Tolnai szemléletének tágasságát, világpolgáriságát („úgy volnék kelet-európai, úgy érteném a provincia minden szögletét, szusszanását, hogy egy pillanatra sem veszélyeztetne a provincializmus és az önsajnálat, régiónk ezen tán legkártékonyabb ikercsillaga”), illetve avantgardizmusát („avantgarde volnék, úgy, mintha ehhez lenne hagyományom”). Nem több mindez persze finom jelzéseknél, de ezekre építve, ezeket kibontva, azt gyanítom, tényleg átfogó képet lehetne nyújtani Tolnai művészetéről.

A születésnapokra, évfordulókra készült összeállítások a Jelenkor régi hagyományát jelentik, csakúgy, mint a megemlékező blokkok. Ilyen a nemrég elhunyt Tüskés Tibornak, a lap egykori főszerkesztőjének az emlékére közölt összeállítás. Ennek legemlékezetesebb darabja minden bizonnyal a Búcsú a betűktől – Pécs, Rét utca kettő, az a beszélgetés, amelyet a mostani főszerkesztő, Ágoston Zoltán készített tavaly nyáron a nagybeteg Tüskéssel a pécsi neurológiai klinikán. A nehezen feltárulkozó Tüskés túlnyomórészt régi és újabb történeteket idéz fel a rá jellemző pedantériával, ám elérkezve arra a pontra, ahol saját helyzetével vet számot, egyszerre feladja a távolságtartását, és közli a döntését, hogy szakít a publikálással, a közszerepléssel, az irodalmi jelenléttel, azzal a közeggel, amelyben az egész életét élte. E bejelentést követően persze a félbemaradt és esetleg még megvalósítandó terveit veszi számba, ám annak tudatában, hogy Tüskés 2009 novemberében elhunyt, ez a gesztus sem bizonyul kevésbé megrendítőnek.

Hegedűs 2 László: Egytémára 76 (Forrás – a szerző honlapja: h2l.hu)

A nyári Jelenkor szépirodalmi publikációi műfajilag igen sokszínűek: akad köztük vers, novella, regényrészlet, esszé és kiállításmegnyitó is (Dragomán György írta Hegedűs 2 László munkáihoz, a képek műmellékletként ugyancsak helyet kaptak a lapban). A versek közül – a teljesség igénye nélkül – Csordás Gábor Ötsorosára, Vörös István Műteremlátogatására és Nagy Márta költeményeire hívnám föl a figyelmet. A költőként igen ritkán publikáló Csordás új verse rövid, fanyar-keserű, filozofikus helyzetjelentés, amely, attól tartok, aligha válik az iskolai szavalóversenyek slágerévé, pedig rájuk férne. Vörös István verse, A látvány útja című készülőben lévő ciklus egyik darabja, amely – láthatólag – a képi megjelenést teszi a vers tárgyává (nem, nem igazán az ekphrasziszt, annál itt, ahogy látom, jóval bonyolultabb, Vörös költészetén átszűrt viszonyról van szó). Nagy Márta verseit itt olvastam először – karakteres, egyéni hang, magabiztos formaérzék, efféle közhelyeket szokás mondani az ígéretes pályakezdőkről, pedig valójában valamiféle egyensúlyban tartott, fegyelmezett keserűség az, ami (pályakezdés ide vagy oda) figyelemre méltóvá teszi ezeket a költeményeket.

Számomra a legkedvesebb szöveg mindazonáltal a zseniális Julian Barnes Franciaságok című esszéje volt (fordította Mihálycsa Erika; és apropó, milyen remek véletlen, hogy a júliusi Holmi ugyancsak Barnes-t közöl!). Egy-egy Baudelaire-, Courbet- és Mallarmé-portréról van szó, és ha nem állna fölötte Barnes neve, akkor is gyanítható volna, hogy nem magyar szerző műve: mifelénk valahogy nem ütötte föl a fejét az a könnyed, elegáns esszéfajta, amely egyszerre tanúskodik rendkívüli műveltségről, pallérozott és kritikai elmeélről, szikrázó humorról. Néhány példamondat, éppen csak mutatóba, kommentár nélkül: Baudelaire édesanyja „kétszer megözvegyült és most elszenvedte fia halálát (vajon miért nincsen ige erre a katasztrófára?)”; Courbet-ről szólva „őszinte vágya ellenére, hogy megtisztítsa a francia művészet trágyás istállóját, nem kevés jevtusenkoizmus szorult belé – a támogatott rebellis, aki méricskéli, milyen messzire  mehet, és aki jól tudja, hogyan fordíthatja saját hasznára a felhördülést”; Mallarmét angolul olvasni „sokszor olyan, mint egy fiúkórusra írt kamaraművet rézfúvós-átiratban hallgatni”.

Említést érdemel még a szépirodalmi rovatban közölt Rakovszky Zsuzsa-interjú, amelyben érdekes meglátásokat olvashatunk a női írók szerepformálásának a nehézségeiről. Az interjúhoz az új Rakovszky-regény részlete kapcsolódik, illetve egy recenzió az idén megjelent novelláskötetről, Görföl Balázs tollából (az efféle „keresztöltéses” szerkesztésmód ugyancsak hosszú ideje a Jelenkor sajátja). A lap kritikai rovata egyébként is hagyományosan karakteres, és finoman szólva nem konfliktuskerülő – ez alól a mostani szám sem kivétel. A Rakovszky-recenzió mellett Bedecs László elismerő, ugyanakkor lényeglátó és informatív recenziót közöl Kántor Péterről, amit aztán a lapszám alighanem „legforróbb” írása követ: Veres András élesen bíráló opponensi véleményét fogalmazza meg Bókay Antal (végül megvédett) doktori disszertációjával szemben (Poétikai formák és létértelmezések József Attila költészetében). Veres súlyos módszertani kifogásai, ha jól olvasom, arra az állításra futnak ki, hogy Bókay dolgozatában József Attila költészete nem az értelmezés tárgya, hanem az elméleti apparátus médiuma volna (amely apparátus önmagában sem bizonyul meggyőzőnek: „az irodalmár elkalandozása a filozófia területére könnyen vezethet dilettantizmushoz”). Ráadásul mindez koncepciózus fejlődéstörténeti rendbe illeszkedik: „Bókay koncepciójának perspektivikus rövidülésében kétfelé válik a magyar költészet. (…) Ha József Attila én-konstrukciójáról van szó, feladja az élménylírát, tárgyias költészetet alkot, új paradigmát teremt, ha viszont a pályatársaiéról, azokban a romantikus vagy a szecessziós-szimbolista költészet túlméretezett én-tudata kísért. Óhatatlanul fölmerül a kérdés a kevésbé elfogult olvasóban: vajon így kell József Attilával megnyeretni a költők mezei futóversenyét?”

Kemény szavak kétségkívül, mint ahogy Buda Borbála ezt követő recenziója is vastag kérdőjeleket rak ki N. Horváth Béla József Attila-monográfiájának a margójára. Nem volna meglepő, ha vitacikkek születnének e két írás nyomán, mint ahogy a lapszám végén Körner Gábor levele is határozott ítéletet alkot Gömöri György korábbi kritikájáról egy Herbert-fordításkötet tárgyában. Ne értsük félre: e viták kapcsán nem a kívülálló kaján káröröméről van szó, hanem arról, hogy az efféle csörték igen hasznos szerepet töltenek be, alapvetően meghatározzák az irodalmi folyóiratkultúra elevenségét, dinamikáját.