Nem meglepő, hogy az előadás „nyitányaként” bejátszott videós interjúk alanyai nem sokat tudnak a Szovjetunióról, Sztálinról, Leninről, a peresztrojkáról, Gorbacsovról és Brezsnyevről. S honnan tudnának a hatvannyolcas prágai tavasz leverőjének lányáról, Galina Brezsnyeváról, akit egyszerűen csak vörös hercegnőnek tituláltak. (Persze, az emberek túlnyomó többségének 1968-ról, a prágai tavaszról meg Csehszlovákia lerohanásáról is csak halvány sejtései vannak!)

Csákányi Eszter

A rendező, a Hollandiában működő Space Theater alapító tagja, a produkcióival  (többek között: Holland cunami, Real Word, Emlékmű a jelennek) néhányszor hazánkban is fellépő Ardai Petra ezúttal is hű marad együttesének dokumentarista-közeli alkotómódszeréhez. A tavalyi PLACCC-fesztiválon látott, A hely, ahová tartozunk című előadásukban egy adott témában járókelőket szólított meg, s a nézőt a járókelők bugyuta, tájékozatlanságról tanúskodó, vagy a tényeket sajátosan interpretáló véleményével szembesítette, s ez hol humoros, hol groteszk, hol fájdalmas felismerésekkel járt. (Kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.) A feleletekben ott főleg a komikum érvényesült, így az ugyancsak töredék információkkal rendelkező néző úgy érezhette magát, mintha többet tudna a riportalanyoknál. Ám amikor a Dolcsaja vitában szereplő műsorvezető megszólít bennünket – mintha egy tévéműsor felvételének meghívott és rendezett közönsége lennénk –, kiderül: néhány idős nézőt leszámítva itt is igen bizonytalan válaszok érkeznek a nem túl nehéz kérdésekre. Az előadásnak ezt a vonalát az alkotók a továbbiakban nem is forszírozzák, egyszerű nézői leszünk a tévéfelvételnek álcázott, de lényegében véve monológ formájú produkciónak, amely egy hatvanöt éves, alkoholista, testileg-lelkileg összetört, ám hajdan nagy hatalommal bíró asszony visszaemlékezése.

Molnár Áron és Csákányi Eszter

Galina annak a Leonyid Iljics Brezsnyevnek a lánya, aki 1938-tól, harmincegy éves korától folyamatosan párttitkár valahol (üzemekben, a hadseregnél, városokban és köztársaságokban), s az 1982-ben bekövetkezett halálát megelőző tizennyolc évben a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára: élet és halál ura. Mindent megtehetett; azt is, hogy ha lányának épp aktuális partnere nem tetszik neki, eltüntesse, de lánya kérésére akár kitüntesse vagy magas pozícióba helyezze. Akaratát mégsem élhette ki maradéktalanul, mert a lány sokszor szembeszegült Ljonyka papával, s ahogy a nő egy helyütt fogalmaz: ő volt az első másként gondolkodó és ellenálló.

Galina fiatal korában évekig egy cirkusszal vándorolt, váltogatta a férjeit és partnereit, kiélvezte az élet örömeit. Mindene a briliáns, a bunda, a pezsgő és a kaviár volt (a Szovjetunióba tett látogatásaim során magam is megtapasztalhattam, hogy a kiváltságosak – beleértve a művészeket – hogyan élnek, s a pezsgő meg kaviár mellett mi mindenhez juthattak hozzá, amiről földi halandó még csak nem is hallott). Apja halála után azonban megszűntek a kiváltságai, elszegényedett, s élete végére intézetbe kényszerült, ott is halt meg 1998-ban.

A pozsonyi Nemzeti Színház dramaturgja, Peter Pavlac az ő életéből írta a részben valós, részben fikciós elemekből felépített darabját, A vörös hercegnőt, amelyet két év óta a szlovák színjátszás egyik nagyasszonya, Zita Furková játszik a kísérletinek számító pozsonyi Astorka Stúdióban. A darab magyar verzióját Parti Nagy Lajos készítette. Némileg átalakította a cselekményt (kiiktatta például Galina lányának szerepét), a helyszínt Galina dácsájából tévéstúdióba helyezte, és felerősítette a mű monológ-jellegét.

Mivel Pavlac eredeti szövegét nem ismerem, nehezen tudom eldönteni: az író, az átíró vagy a rendező számlájára írjam-e, hogy Oleg, a riporter szerepe mellékes, hogy az alapszituáció – nyilvános felvételen vagyunk-e? – eldöntetlen, hogy a fel- és kitárulkozás folyamata igencsak lazán komponált, hogy a felidézett epizódok egyforma súlyúak. Mindebből ugyanis az következik, hogy bár felidéződik egy életút néhány fontos vagy annak tűnő, illetve annak szánt epizódja, ezekből nem körvonalazódik olyan sors, amelyhez viszonyulni lehetne: egyértelműen vagy ambivalensen.                

Ahogy Pavlac egy nagy színésznőnek írta a darabot, Parti Nagy is ezt tette: Csákányi Eszternek kínált nagyszerűen megformálható anyagot, s ő – az Orlai Produkciós Iroda támogatásával – élt is a lehetőséggel. (Korántsem zárójelben: Orlai Tibor nálunk egyedülálló és valódi produceri tevékenységének köszönhetően nemcsak nívós és mindig kiváló színészekre építő bulvár- vagy szórakoztató előadások születnek, hanem komoly egyszemélyes, bábos- és kísérleti produkciók is.)

Fotó: Szkárossy Zsuzsa (A képek forrása: PORT.hu)

Khell Zsolt célszerű stúdiódíszletében zajlik az előadás, amelyben csupán egy fotel és kisasztalka, illetve a műsorvezető pultja áll, ezek kijelölik a játék módját, lehetőségét és keretét, mindenekelőtt azt, hogy a szereplők térben is két, egymástól szeparált külön világban léteznek. Itt Galina a főszereplő, Oleg alárendelt helyzetbe kerül, többnyire nem is ő irányítja a beszélgetést. Ami az adatokat illeti, felkészült, ám riportalanyát nehezen tudja kezelni.

A pályakezdő Molnár Áron nem sokat ad hozzá a figurához. Leginkább olyan, szakmáját ismerő passzív műsorvezetőt játszik, akit a beszélgetőtársa nem túlzottan érdekel, és az interjú fordulatai sem érintenek meg. Feladata többnyire arra korlátozódik, hogy egy-egy kérdést feltegyen, valamint az illusztrációknak szánt – és jól válogatott, hatásos, az idősebbekben jó és rossz emlékeket idéző, a fiatalokat talán meglepő – képeket, bejátszásokat elindíttassa. Az, hogy a dramaturgiailag nem kellően előkészített és kidolgozott szerep megoldatlan, elsősorban nem az ő hibája.

Az este egyértelműen Csákányi Eszteré, akit Izsák Lili nagyszerű jelmezbe öltöztetett: zöld ruhája és a haját összefogó rózsaszín pánt telitalálat. Csákányi már a színfalak mögött exponálja a figurát: mielőtt belépne a stúdióba, „hozza” azt a nőt, aki hozzá van szokva, hogy minden a kedve szerint történjen. Csak jóval később, az előadás harmadik harmadában feslik le róla ez a tartás, és tűnik elő az öregkori kiszolgáltatottság, magányosság és elesettség, s válik – ha nem is elfogadhatóvá, de – érthetővé az asszony alkoholba menekülése. A közönség nyílt színi tapssal honorálja a színésznő olyan magánszámait, mint például egy életút felidézésének bohóctréfája. Csákányi fölényes biztonsággal rajzolja meg Galina ellentmondásos alakját: hol sprőd, hol groteszk, olykor közönséges, máskor szentimentális, egyszerre kioktató és szeretetre vágyó. Oleggal egyszer kokettáló, másszor lenéző. Alakításában Galinát szánni is, kinevetni is lehet, borzadhatunk mindattól, amit átélt és művelt, de meg is érthetjük tetteit. Ám az, amit az alcím – Játék az öregségről – hirdet, elmarad.

Végül is, hiába jó az alakítás, flott a rendezés, e történethez ugyanannyira nincs közünk, mint ahhoz, hogy Brezsnyev hányszor adott önmagának kitüntetést.

Vö. Ugrai István: Larry Springer junior 
Zappe László: Magasan ülő béka 
Koltai Tamás: Orosz nő találkán 
Csáki Judit: Mono