 Miroslav Broos: Rejtett reklám – a Papírgyümölcsök sorozatból |
Anélkül, hogy a biennálé(k) – mert sokáig az volt – történetébe mélyen belemennénk, elég számba venni a tárlat-címeket ahhoz, hogy lássuk a változás-változtatás (szükségszerű) folyamatát. 1970-ben indult a Fal- és Tértextil Biennálé, amely mellé (közé) 1973-tól, a páratlan években becsatlakozott az Ipari Textilművészeti Biennálé. A név mai füllel ridegnek, de legalább is BNV-re illőnek hallik, ráadásul kendőzés nélkül utal a grand art és a nagyüzemi kiszolgálás között tátongó művészi és egzisztenciális szakadékra, később le is cserélték a jelzőt a szelídebb „alkalmazott”-ra, amely valamivel jobban utal a tervezés szellemi mivoltára. (A sorozatgyártást és/vagy a művészi alkotómunkát hangsúlyozó, kevésszavú iparművészeti nomenklatúra a műfaji fejlődést követve kereste a pontosabb kifejezéseket a 80-as években.) Az átkeresztelést tehát a szakmai érdekek hívták életre, aminek következtében tágabb lehetőség nyílt a művek befogadására, besorolhatóságára és értelmezhetőségére. Magyarul: az addigi, gyártmányfejlesztésre koncentráló tárgyi anyag szabadabb szellemű „projektekkel” bővülhetett. Bár az ily módon keletkezett évenkénti seregszemlék sem engedhettek a szervezőknek lélegzetvételnyinél nagyobb szünetet (úgy látszik, vasból vannak, mert) még ebben, azaz a hetvenes évtizedben szemet vetettek egy újabb alműfajra, a miniatűr textilre, s annak a szériáját is beindították (London után) a nemzetközi összevetés igényével. E három rendezvény bonyolítása mellé 1996-ban kitűzték a Zászlóbiennálét, négy év múlva pedig a Szalagkiállítást.
Utóbbiak izgalmasan gazdagították a kínálatot, ám ennél sokkal fontosabb, hogy szakmailag friss, internacionális igazodású, valóban kortárs, vagyis a progresszív szemléletnek utat nyitó seregszemlék jöttek így létre. Technikailag viszont ez azt hozta magával, hogy az egyre soknevűbb, egymásba játszó eseményeket cipelő rendszer áttekintése egyre kaotikusabbá vált. Ezen a helyzeten segített a valamennyi ágat egybeterelő Textilművészeti Triennálé bevezetése, amely tavaly harmadízben bonyolódott ebben a formában.
 Czeglédi Júlia: Szalagpiramis |
Ezzel érkeztünk meg az Iparművészeti Múzeumba, ahol dicséretes módon – vagyis földrajzilag-közlekedésileg könnyebben elérhetően – reprodukálják az elmúlt évi szombathelyi bemutatót. Nem egy az egyben persze, „csupán” egyharmad anyag-mennyiséggel, ám jelen esetben ez kereken száz művet jelent.
Az első szembeszökő (a rendezés által is támogatott) benyomás a textil fogalmának mai, szinte határtalanul szabad értelmezése. Nem alakilag, hiszen a négyzetből való kiszabadulás már rég végbement, de magát az alapanyagot illetően. Az alkotók mindenféléből dolgoznak, ami kelmének vagy bárminemű szövedéknek tekinthető. A kiállítást nyitó munka – Kéry Czóbel Anetta alkotása – például disznóbél felhasználásával készült, Kiss Iringó Márta varrócérnából rajzolta ki az ujjlenyomatokat idéző motívumokat, Ruttka Andrea a fehér vásznon kizárólag anyagba szúrt gombostűket használt, Csókás Emese rézszálakkal is, míg Fóris Kata kizárólag filmszalagokkal szőtt, továbbá láttunk még kivágott alumínium alakzatokat (Góth Katalin), kócos vashuzalt (Gink Judit) és összefonódó kerámiaszemeket (Rejka Erika) is. Annak idején még feltűnően kilátszott a sorból (például) Szenes Zsuzsa őrbódéja (1976), Droppa Judit ívesen kihúzott Feszültség sorozata (1978), Attalai Gábor térbeli, filc Strip rollja (1975), de még Péreli Zsuzsa elöl-hátul szőtt Amnéziája is (1980), időközben azonban fokozatosan megfordult az arány: a textil egyre több művész számára vált autentikus kifejező-művészetté. Az alkotók a technikai tudás birtokában játszi könnyedséggel bűvészkednek a hajlékony szálakkal, skrupulus nélkül nyúlnak a legvadabb anyagokhoz és eszközhöz, ha az a gondolat szolgálatába állítható.
 Hara Sugane: Egy darabka béke (A képek forrása: Textilművészeti Triennálé) |
Ebben a maximális szabadsággal élő, korlátlan fantáziával alkotó minitextilesek járnak az élen, de ma már a hagyományosan falhoz tapadó művek egy része is bátran újít. Kilép a síkból például Solymosi Borbála torzó-kompozíciója, E Szabó Margit festett papírból készült (szinte) plasztikája, Vígh Krisztina gondolatgazdag Talált világok osztálya. Mellettük természetszerűleg magasabbra állítódik a festészettel karban járó fali gobelin megítélésének a mércéje. A klasszikus formához és technikához ragaszkodó műveket egyedül a gondolat korszerűsége avathatja kortárssá, aminek viszont elengedhetetlen feltétele – mint láttuk a tárlaton – a szakmai öncenzúra. Ha az nem működik, a művek felett bizony megáll az idő.
A triennálé tehát összefogta az eddigi bemutatókat, így egyetlen, de változatos és élvezetes seregszemle állt össze, amelyben öt kategória – Nemzetközi Miniatűrtextil, Nemzetközi Zászló, Szalag, Design/Alkalmazott textil, Fal- és tértextil – jelen helyzete tekinthető át.
Miközben az ipartól tényleg elválaszthatatlan az iparművészet (erre is látunk példát), az alkotások többsége a textilművészet sokfélesége mellett főleg a műfaj önállósulásáról beszél.
A kiállítás 2010. augusztus 22-ig tekinthető meg.