Arról a Bartók Teremben megrendezett eseményről, amely egyszersmind a karmesterkurzusnak is zárókoncertje volt. Előzetesen kételyeim voltak abban a tekintetben, hogy egy kurzuszáró a természeténél fogva alkalmas-e rá, hogy szimbolikusan és teljes értékűen képviselje egy jelentős fesztivál – tehát az egész fesztivál, nem csak a szeminárium – művészi súlyát. Aggodalmam szerencsére indokolatlannak bizonyult, mert a fenti kérdésre a hallottak egyértelműen igenlő válasszal szolgáltak.
A szombathelyi karmesterkurzust Peskó Zoltán vezette, asszisztense pedig Tihanyi László volt, bár ez az elfogadott megjelölés ebben az esetben eléggé méltánytalanul hangzik Tihanyira vonatkozóan, már csak azért is, mert a gyengélkedő Peskó Zoltán helyett a mesterkurzus egy részét egyedül vezette. Beszéljünk tehát inkább két kurzusvezető professzorról, Peskóról és Tihanyiról, ebben a sorrendben.
Várjon Dénes |
A karmesterkurzus amúgy egy professzor esetében is elég furcsa műfaj, hiszen a karmester nem csupán vezényel, hanem instruál is, miközben a kurzusnak épp az a célja, hogy őt instruálják. Valamifajta szupervízióról van szó tehát, itt azonban – ellentétben mondjuk a pszichanalízissel – a tevékenység és szupervíziója, az instruálás és az instruálva levés egyszerre, egyazon térben történik. Ez bizonyára fokozott kihívás a növendék számára; s ha a koncerten feszültséget csak a legpozitívabb, teremtő értelemben érzékelhettünk, akkor ez bizonyára a professzorokat, a kurzus általuk megteremtett légkörét dicséri elsősorban. Mindenesetre megtörtént az a csoda – talán illúzó, de a hallgató számára ez végeredményben mindegy –, hogy a kilenc részvevő között szétporciózott három remekmű vagy majdnem-remekmű nem esett szét cserepekre, hanem a maguk egészében elhangzottnak, megformáltnak érzékeltük őket. Annak ellenére, hogy a vezénylő fiataloknak határozottan volt egyéniségük, jobbak és kevésbé jók akadtak köztük, s hogy semmiképp sem volt olyan érzésünk: a műveket az tartja össze, hogy a növendékek professzoraik elgondolásainak puszta eszközei.
És akkor még meg sem említettem a bonyolult módon sokszereplős produkció két további meghatározó tényezőjét: a szólistát és a Savaria Szimfonikus Zenekart. A műsoron tudniillik Bartók 1. és 3. zongoraversenye valamint Stravinsky Tűzmadár (Жар-птица) szvitje szerepelt (előbbiekben tételenként változtak a vezénylő karmesterek, utóbbin pedig szintén hárman osztoztak). A zongoraszólamot Várjon Dénes adta elő, akinek az egyszerre kirobbanóan intenzív, gazdag és briliáns, egyszersmind azonban példásan alkalmazkodó játéka nyilvánvalóan az előadás vezérfonalaként, fő kohéziós erejeként funkcionált a két Bartók-műben.
Donka Miteva |
Az 1. zongoraversenyt vezénylő Mélisse Brunet (F), Csengery Dániel (H) és Benjamin Makino (USA) közül Csengery takarékos mozdulatainak koncentráltsága és Makito fergeteges, mégis jól kontrollált tempója volt emlékezetes számomra. A mű híres motorikus lendülete abszolút jelen volt, Várjon Dénes játéka különösen a zárótételben volt fékezhetetlen energiájú és párját ritkítóan virtuóz. Igen meggyőző volt a zenekar teljesítménye is, játékukat arányos hangzás, megbízható precizitás és remek rézfúvós és ütős teljesítmények fémjelezték.
A hangverseny kétségtelenül a 3. zongoraversenyben érte el csúcspontját. Bartók saját feleségének szánt koncertjét három női növendék dirigálta (Mélisse Brunet-vel együtt kilencből négyen képviselték nemüket, ami igen jó arány ebben a szakmában): Makiko Habu (J), Yuri Kishimoto (J) és Donka Miteva (BG). Az I. tétel inkább még precíz és gondosan formált volt, mint igazán szuggesztív; az előadást ebben a tételben elsősorban Várjon vezette. A II. tétel leheletfinom vonóskari megszólalásai egy-két esetben nem voltak makulátlanok, s erről talán a karmester is tehetett. Várjon Dénes megindítóan szép deklamációja a korálszakaszban szinte új megvilágításba helyezte a tétel jelentőségét; a középrész fantasztikus zsongását viszont már precízen és plasztikusan rajzolta meg Kishimoto, s egészében is harmonikusan és kifejezően vezényelt. A III. tételben Miteva az első pillanatokban mintha lemaradt volna a zenekar mögött, de gyorsan magához ragadta a kezdeményezést, és – Várjonnal remek összhangban – fergeteges, sziporkázó és ugyanakkor emelkedett zárótételt vezényelt, amelyben a zenekar végleg megerősítette a róla addig kialakított igen kedvező benyomást. A forró ünneplés bizonyára éppen nekik és Várjon Dénesnek szólt elsősorban.
Josip Nalis |
A Tűzmadár jelentős próbatétel minden zenekar számára. Ezt a próbát a szombathelyi zenekar – azzal a hendikeppel együtt, hogy egy ilyen partitúra megszólaltatását csak viszonylag sok kisegítővel vállalhatják – nagyszerűen abszolválta, s itt mindenekelőtt a nagyszerű első oboista, Lakatos Mihály neve nem maradhat említés nélkül, akinek szárnyaló játéka oly sokat jelentett ebben a darabban. Egyébiránt itt is szinte érthetetlenül magas szinten valósult meg a mű kohéziója, az egyenként is meggyőző tempók harmóniája, a karakterek egymásra történő reagálása, s élményszerű képet kaptunk Stravinsy érzéki és korszakalkotó zenekarkezeléséről is. A karmesterek: Frank Zielhorst (NL), Josip Nalis (HR) és Federico Crisanaz (I) mind meggyőzőek voltak; legjobban Nalis izgalmas, informatív és intenzív vezénylése fogott meg, de a pálca nélkül vezénylő Crisanaz is imponáló erőteljességgel uralkodott a zárótétel hatalmas hangtömegei felett.