Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KALÁKA DICSÉRETE

Záróhangverseny / 26. Nemzetközi Bartók Fesztivál, Szombathely
2010. júl. 25.
Az alábbi sorokat nem a kiváló Kaláka együttes dicséretének szenteljük – arra tán egy másik alkalommal fogunk sort keríteni –, hanem a szombathelyi Bartók Fesztivál záróhangversenyéről számolunk be bennük. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Arról a Bartók Teremben megrendezett eseményről, amely egyszersmind a karmesterkurzusnak is zárókoncertje volt. Előzetesen kételyeim voltak abban a tekintetben, hogy egy kurzuszáró a természeténél fogva alkalmas-e rá, hogy szimbolikusan és teljes értékűen képviselje egy jelentős fesztivál – tehát az egész fesztivál, nem csak a szeminárium – művészi súlyát. Aggodalmam szerencsére indokolatlannak bizonyult, mert a fenti kérdésre a hallottak egyértelműen igenlő válasszal szolgáltak. 

A szombathelyi karmesterkurzust Peskó Zoltán vezette, asszisztense pedig Tihanyi László volt, bár ez az elfogadott megjelölés ebben az esetben eléggé méltánytalanul hangzik Tihanyira vonatkozóan, már csak azért is, mert a gyengélkedő Peskó Zoltán helyett a mesterkurzus egy részét egyedül vezette. Beszéljünk tehát inkább két kurzusvezető professzorról, Peskóról és Tihanyiról, ebben a sorrendben. 

Várjon Dénes
Várjon Dénes

A karmesterkurzus amúgy egy professzor esetében is elég furcsa műfaj, hiszen a karmester nem csupán vezényel, hanem instruál is, miközben a kurzusnak épp az a célja, hogy őt instruálják. Valamifajta szupervízióról van szó tehát, itt azonban – ellentétben mondjuk a pszichanalízissel – a tevékenység és szupervíziója, az instruálás és az instruálva levés egyszerre, egyazon térben történik. Ez bizonyára fokozott kihívás a növendék számára; s ha a koncerten feszültséget csak a legpozitívabb, teremtő értelemben érzékelhettünk, akkor ez bizonyára a professzorokat, a kurzus általuk megteremtett légkörét dicséri elsősorban. Mindenesetre megtörtént az a csoda – talán illúzó, de a hallgató számára ez végeredményben mindegy –, hogy a kilenc részvevő között szétporciózott három remekmű vagy majdnem-remekmű nem esett szét cserepekre, hanem a maguk egészében elhangzottnak, megformáltnak érzékeltük őket. Annak ellenére, hogy a vezénylő fiataloknak határozottan volt egyéniségük, jobbak és kevésbé jók akadtak köztük, s hogy semmiképp sem volt olyan érzésünk: a műveket az tartja össze, hogy a növendékek professzoraik elgondolásainak puszta eszközei. 

És akkor még meg sem említettem a bonyolult módon sokszereplős produkció két további meghatározó tényezőjét: a szólistát és a Savaria Szimfonikus Zenekart. A műsoron tudniillik Bartók 1. és 3. zongoraversenye valamint Stravinsky Tűzmadár (Жар-птица) szvitje szerepelt (előbbiekben tételenként változtak a vezénylő karmesterek, utóbbin pedig szintén hárman osztoztak). A zongoraszólamot Várjon Dénes adta elő, akinek az egyszerre kirobbanóan intenzív, gazdag és briliáns, egyszersmind azonban példásan alkalmazkodó játéka nyilvánvalóan az előadás vezérfonalaként, fő kohéziós erejeként funkcionált a két Bartók-műben. 

Donka Miteva
Donka Miteva

Az 1. zongoraversenyt vezénylő Mélisse Brunet (F), Csengery Dániel (H) és Benjamin Makino (USA) közül Csengery takarékos mozdulatainak koncentráltsága és Makito fergeteges, mégis jól kontrollált tempója volt emlékezetes számomra. A mű híres motorikus lendülete abszolút jelen volt, Várjon Dénes játéka különösen a zárótételben volt fékezhetetlen energiájú és párját ritkítóan virtuóz. Igen meggyőző volt a zenekar teljesítménye is, játékukat arányos hangzás, megbízható precizitás és remek rézfúvós és ütős teljesítmények fémjelezték. 

A hangverseny kétségtelenül a 3. zongoraversenyben érte el csúcspontját. Bartók saját feleségének szánt koncertjét három női növendék dirigálta (Mélisse Brunet-vel együtt kilencből négyen képviselték nemüket, ami igen jó arány ebben a szakmában): Makiko Habu (J), Yuri Kishimoto (J) és Donka Miteva (BG). Az I. tétel inkább még precíz és gondosan formált volt, mint igazán szuggesztív; az előadást ebben a tételben elsősorban Várjon vezette. A II. tétel leheletfinom vonóskari megszólalásai egy-két esetben nem voltak makulátlanok, s erről talán a karmester is tehetett. Várjon Dénes megindítóan szép deklamációja a korálszakaszban szinte új megvilágításba helyezte a tétel jelentőségét; a középrész fantasztikus zsongását viszont már precízen és plasztikusan rajzolta meg Kishimoto, s egészében is harmonikusan és kifejezően vezényelt. A III. tételben Miteva az első pillanatokban mintha lemaradt volna a zenekar mögött, de gyorsan magához ragadta a kezdeményezést, és – Várjonnal remek összhangban – fergeteges, sziporkázó és ugyanakkor emelkedett zárótételt vezényelt, amelyben a zenekar végleg megerősítette a róla addig kialakított igen kedvező benyomást. A forró ünneplés bizonyára éppen nekik és Várjon Dénesnek szólt elsősorban.  

Josip Nalis
Josip Nalis

A Tűzmadár jelentős próbatétel minden zenekar számára. Ezt a próbát a szombathelyi zenekar – azzal a hendikeppel együtt, hogy egy ilyen partitúra megszólaltatását csak viszonylag sok kisegítővel vállalhatják – nagyszerűen abszolválta, s itt mindenekelőtt a nagyszerű első oboista, Lakatos Mihály neve nem maradhat említés nélkül, akinek szárnyaló játéka oly sokat jelentett ebben a darabban. Egyébiránt itt is szinte érthetetlenül magas szinten valósult meg a mű kohéziója, az egyenként is meggyőző tempók harmóniája, a karakterek egymásra történő reagálása, s élményszerű képet kaptunk Stravinsy érzéki és korszakalkotó zenekarkezeléséről is. A karmesterek: Frank Zielhorst (NL), Josip Nalis (HR) és Federico Crisanaz (I) mind meggyőzőek voltak; legjobban Nalis izgalmas, informatív és intenzív vezénylése fogott meg, de a pálca nélkül vezénylő Crisanaz is imponáló erőteljességgel uralkodott a zárótétel hatalmas hangtömegei felett.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek