 Katona László és Balázs Attila |
A Tom Stoppard 1966-ban bemutatott okos abszurdjából készült nagyszerű filmet tán többen ismerik, mint az eredeti, magyar színpadon legalábbis ritkán játszott darabot. Hogy ez a szöveg avultságának bizonyítéka volna, nem állítanám, az mindenesetre tény, hogy a világirodalom legjelentéktelenebb mellékszereplőinek címére joggal ácsingózó két epizodista, a Hamlet herceg oldaláról ismerős Rosencrantz és Guildenstern sorsa csupán Stoppard óta tart számot széleskörű érdeklődésre. A brit drámaíró korai művében szavakból épít emlékművet mindazon mellékszereplőknek, akik Shakespeare-nél és utódainál a feltűnésük után kisvártatva el is tűnnek a süllyesztőben, hiszen egész létezésük nem több apró csavarnál a történelem óriás gépezetében.
A szerző tehát mintha eljátszana a gyakran nem megfelelő erudícióval elővezetett, s ettől aztán oly taszító „mi lenne, ha…?” kezdetű kérdéssel, s a méltatlanul mellőzött két vidám fickót egyszer s mindenkorra protagonistává avatja. Illetve sikerül belőlük olyan alakokat faragnia, akik különös módon képesek láthatatlanná válni még abban a történetben is, amely éppen róluk szól – hiába, az irodalmi „elnyomás” nagy úr. Természetesen az alapállás Stoppardnak és a két konyhafilozófus kópénak végtelen számú játéklehetőséget teremt, amit mindegyikük maradéktalanul ki is használ. Ki ne emlékezne az egymás zrikálásán túl már-már egzisztencialista indíttatású kérdés-felelet játékra, a pénzdobálós, ’fej vagy írás’ nyitány végtelennek tűnő fej-szériájára vagy a két clown egyszerre megrendítő és megmosolyogtató, ugyanakkor hiábavaló igyekezetére, hogy a mellékalakká zsugorított Hamlet végre észrevegye, s partnerként kezelje őket.
Victor Ioan Frunză temesvári rendezése az imént csak jelzésszerűen felsorolt témák és problémák mindegyikét megcsillantja kissé hosszadalmas, egy kétórás első részből és egy újabb bő órányi zárlatból álló előadásában. A rendező mintha bevezető kurzust tartana a színház alapfogalmairól: olyan terminusokat próbál meghatározni és meghatároztatni a stoppardi játékos és szellemes diszkurzus keretein belül, mint például a közönség, a színész, a maszk, a szerep, a színpadi illúzió. A köztes világban, a színpad és a valóság között megrekedt Rosencrantz és Guildenstern köztes, a néző és a színész közötti állapotban leledzik, s az újabb, számukra felfoghatatlan bonyodalmak közepette egyre kevésbé látszanak érteni, melyik oldalon is van a helyük valójában.
A gyulai várszínpadot nézve talán most először érzem azt, hogy nem csupán megalkuvások nélküli, de egyenesen invenciózus a térhasználat: az emeleti folyosók és a nézőtéri járások mellett a színpad minden apró zuga játszik Adriana Grand nagyszerűen adaptált terében. A földdel felszórt terep – a lassan elsötétülő zárlatban igazán szép kép lesz az egymást pajkosan földdel dobáló-betemető címszereplők alakja – közepén mélyvörös színházi függöny. Ezt hátulról, a kortinát emelő zsinórok felől látjuk persze, s amikor a szorgos kezek felhúzzák a függönyt, üres nézőtér tűnik elő, rajta a fehér ingben, fekete nadrágban és csokornyakkendőben feszítő-bámészkodó főhősökkel. Várják a műsort, ahogy a normális nézők, és ahogyan mi is szoktuk – aztán idővel kénytelenek rájönni, hogy ma nem ők esznek, hanem őket eszik.
 Fotó: Kiss Zoltán (A képek forrása: Gyulai Várszínház) |
A halál egyébként végig hangsúlyosan és – még ha ez morbidnak is tűnik – humorosan jelen van az előadásban. Az előbb a Hamlet, majd a saját halálos ítéletüket tartalmazó levéllel Angliába tartó hajó fedélzetén a szövegben szereplő hordók helyett itt halottasházban bolyongunk: a két bohóc kihúzható „tepsikből” osztja egymásnak az észt. Az ilyen és hasonló ötletek a Stoppardnál meglévő becketti vonulatra reflektálnak: az egyformán kopott eleganciájú Ros és Guil kitartóan vár a maga Godot-jára.
Katona László és Balázs Attila párosa jól működik a ’színház a színházban’ helyzetben. Hogy megtalálják elveszett önmagukat, két irányba is játszanak: felénk, nézők felé, ám kénytelenek magukat másnak, többnek mutatni a dán királyi udvar elöljárói irányába is. Halálosan komoly bohóckodásuk azonban nem segíthet rajtuk: a csepűrágókat vezető Színész (Bandi András Zsolt) fenyegető és titokzatos figurája hiába közli ezt velük több ízben, ők ketten csakis önmagukkal vannak elfoglalva.
Frunză rendezésének meglepő, ám meggyőzően abszolvált fordulata, hogy a Stoppard-dráma hátterében ott lüktető Hamlet-szöveget tolakodóan jelenvalóvá teszi: az eredetiből elhangzó (itt Eörsi István fordította) jelenetek szövege vetített feliratként íródik szereplőre, kellékre, díszletre – lehetetlen az előképtől szabadulni. A rendező teremtette színháztörténeti kontextus szűkebben is értendő: a szintén temesvári színészek által játszott, szintén Frunză rendezte, néhány éve a Nyugati pályaudvaron vendégeskedő Hamlet is rendre megidéződik az előadásban.