A Cloître des Célestins-ben A megfújt beszéd, a Le Parole soufflé tézisei élednek fel, a légzés, a lélegzés, a mozdulat és a gondolat testi és lelki összetettsége mindenen eluralkodik. Most láttam Artaud színházát először gyönyörűnek és éterinek.

 

A táncos légzése és az avignoni szél lehelete adja az est koreográfiájának alapját. A légzés, mely átjárja a testet, a szél, mely átjárja az ezer éves Celesztinus udvart, a lehető legegyszerűbben, saját biológiai ritmusunkkal köt össze minket a nyolc táncossal, köztük Chrysa Parkinsonnal, Anna Teresa de Keersmaeker legrégebbi, és Mikael Marklunddal, legújabb társával. 

 

A Rosas társulat tizennyolc éve nem járt Avignonban, s most olyan kreációval jöttek, mely ide, az ezeréves kerengőbe, a többszáz éves platánfák tövébe készült. A Celesztinus udvar a számos, évszázados múlttal bíró avignoni emlékhely közül az egyik állandó fesztiválhelyszín, mely már nem a hitből, hanem saját építészeti struktúrájából, saját mikroklímájából vált szakrális térré. Az udvar közepén kővé döngölődött, talán hatszor tizenkét méteres felület, ez lesz a játéktér. Kerengő fut körbe, azt mellvédek támasztják, rajta mohák, kúszónövények élősködnek. Este fél kilencre érkezünk a város közepére, a nap már csak az óriásplatánok lombozatát éri, azon átcsillogva világít – és még melegít.

 

A tér saját, mondhatni természeti és architekturális szakralitását az emberi jelenlét nem zavarja. Itt nem gyűjtik össze az avart, nem nyírják a bukszust, nem söprik össze a szétguruló apró köveket, minden csak úgy van, ahogy a szél, az eső görgeti. Az emberi testek is ilyenek, a tánc legfőképp a szélirányokat, a horizontális és egyenes mozgásokat használja dominánsan. Kevés emelés, kevés diagonál, csak egyik oldalról át a másikra, ahogy a szél fúj. 

 

Keersmaeker a tér szakralitását, a hangokból és fényekből, a penész és a forróság nyári illataiból keveredő mozdulatlan erőt a város fénykorát idéző XIV. századi zenével társítja. Filippo da Caserta évszázadokig elfeledett balladája, az ars subtilitor rendkívüli alkotása pár évtizede éledt újra. A rekonstruált régizenét nehéz élővé tenni, talán a hangszerek megképzik az auditív kontextust, de a közösségit ritkán. Keersmaeker ezért da Caserta balladájának a vágy, a hang, a lélegzet keltette elemeit a mozgással, a testtel kapcsolta össze. A lélegzet, a lehelet szerepét egy fuvolista, Michael Schmid szólója értelmezte, ő lett a hang teste, amikor hosszú, magányos jelenetében elindította az előadást. Alig hallottuk, viszont láttuk, hogy Schmid nagyon távolról fújt a hangszer felé, és egyszerűen láttuk a negyven fokban, merre áramlik a levegő. A fuvolista a lélegzetet hanggá alakította, s körlégzéssel végig magánál tartotta a szuflát, végig életben tartotta a hangot. Ez a zenészi teljesítmény komoly fizikai munka, a körlégzés-technika miatt hiperventilláló művész látványa is az előadás része, ahogy az orra, a nyaka, a mellkasa együtt küzd a levegőért, hogy létrejöjjön a hang.

 

Ez az erő és a munka, a küzdelem fizikai látványa vezet el a tánchoz, s így észleljük, hogy minden táncos, minden test máshogy beszélteti a levegőt. Van, akinek csak a ruhája fodra fecseg, van, aki a Keersmaekerre oly jellemző feszes és nyújtott karral hasít szeleteket e légből, s a mozdulat oly gyors és erős, hogy a suhogás hangja elnyomja a mozgás vizuális észlelését. Mások a kilégzés és a belégzés ritmusát artikulálják, de rendellenesen lassítva azokat. Futás és ugrás közepette is halljuk a lélegzetvételt, sípolva-beszíva, de ez egy mélyen alvó ember léggörbéje lehet csak. 

 

A táncosok maguk is a légzés, a lélegzet, a levegő mozgásának és mozgatásának rendjét figyelik. Ez a Rosas legmegdöbbentőbb tulajdonsága, s ezt Pina Bausch halála óta mintha csak Keersmaeker tudná: ennyire együttlélegezni, összetartozni, egy levegőt szívni és ezzel a közönséget is összelélegzővé alakítani – erre kevesen képesek. Keersmaeker ráadásul nem tökéletesre előkoreografált előadást hozott, hanem érezhetően improvizációkból felálló részekből építkezett, s meghagyott pillanatokat, melyet a szél, a levegő ihlető ereje formált. De mindezt csak a táncosok tekintete, koncentrálása, Carlos Garbin irányító figyelme juttatta eszembe, hiszen a tökéletesség, a perfekcionista megfelelés jellemző Keersmaeker minden munkájára. 

 

A táncosok fekete civil ruhában, a lányok kis koktéldresszben, a fiúk nadrág és ing/póló klasszikusban, elegánsak, tiszták, szépek, de a szervülő avar, a fakéreg, a kő hordaléka a lélegző tánc alatt átfesti őket. A Celesztinus udvar hagyománya másfél óra alatt a saját közegére alakít mindenkit. Kőszürkék, penészzöldek, humuszfeketék maszatolódnak össze az izzadó tenyéren, arcon, ruhán, majd a test meztelen felületén is, hiszen az idővel lekopik a táncosokról a ruha, a nadrág, a póló, az ing. Régire koszolódnak-színeződnek mindenhol, de nem mindenki. Kit hogy ér a szél eróziója, talán. Ki kivel fekszik, emel, hasal, omlik, támaszkodik össze.

 

A mozgás hangja egyre erősebb inger a mozgás látványánál, súrlódnak, sőt csoszognak a cipők és a talpak a köveken, a balladát hegedű- és furulyakísérettel halkan, nagyon halkan énekli végig Poline Renou ófranciául, tehát csak az érzés és nem az értés árad szét az udvaron.

 

Közben lement a nap szép lassan, a platánfák magasában sem kapható el egyetlen sugára sem, s a sötétedés és az éledő kabócák zenéjének ritmusára alakul át minden az időben. En atendant – várva, míg este lesz, várva, míg feltámad a szél, várva, míg egyformára kopunk és színeződünk a kövekkel és a fákkal. Sandy Williams meztelen szólója az esti sötétben a várakozás szépségét és boldogságát is megértette velünk. 

 

Várva, míg – ez az előadás címe, s Keersmaker és a Rosas társulata feléleszti a hangteremtés minden létformájában rejlő lehetőségét, s akár a Kegyetlen Színházban, a „szintaxis nem az állítmányi grammatikának engedelmeskedik”. A reflektorok a tapsrendnél is csak minket, nézőket világítanak meg, hadd lássuk, kik is lettünk.

 

Álljon tehát itt a ballada nyitó versszaka.

(Derrida A megfújt beszéd című írása a Theatron 2007. őszi-téli, Artaud-különszámában olvasható.)