Nem is volna semmi gond, ha az egész projekt körül nem volna tapintható, érzékszervileg fölfogható a túldimenzionálás kényszere. Hogy a kényszer miből fakad, arra nehéz volna egyértelműen válaszolni, de a magyar művészettörténetben akad még jó néhány olyan (elfeledett?) életmű, amely legalább ugyanennyi anyagi, szakmai és erkölcsi támogatást érdemelne, de mégsem kapja meg. Sem kiállítást a Nemzeti Galériában, amelyet Kentaur tervez, sem háromszáz oldalas katalógust, amelyet Gerhes Gábor tördel (DVD-mellékletekkel), sem propaganda-filmet, amelyet Igor Lazin animál. És akkor még nem is beszéltünk a kortárs művészeti élet jeles szereplőiről, akik az animációs filmben és a konferencián való részvételükkel már nem pusztán egy életmű feldolgozásához járulnak hozzá, hanem egy túlzó vállalkozás legitimációjába sodródnak bele.
 Kép a Habfürdő című animációs filmből |
A Kovásznai-projekttel ugyanis az a fő probléma, hogy túságosan sokat akar markolni. A kurátor és a Kovásznai-kutatóműhely vezetője, Iványi-Bitter Brigitta szuperlatívuszai „a posztmodern magyar művészet magányos jéghegyéről” nem lokalizálják, hanem éppenséggel elcsúsztatják az életművet az őt megillető helyről, szinkronban a kiállítás és a kapcsolódó függelékek nagyot akarásával. Kovásznai, a festő és animációs filmes nem volt zseni, ha ugyan van még relevanciája ennek a kifejezésnek, hanem egy szabálytalan, szabadlelkű kísérletező, aki talán jobban is bánt a szavakkal, mint az ecsettel, és aki nemigen tudott mit kezdeni a korral, amelybe beleszületett, de a kor sem ővele. Életműve korántsem egységes, korántsem egyedülálló és forrás nélküli, ahogy egyébként épp maga Iványi föltárja igen alapos könyvében.
Zárkózott karakter volt, aki úgy melegedett dr. Végh László kályhája mellett, hogy fogalma sem volt arról, hogy miután elmegy, küldik a jelentést a minisztériumba; és akiről senki sem tudta a Pannónia Filmstúdióban, hogy mellesleg festeni is szokott. Bátor volt és szellemes, olyan nyíltan csúfondáros a rendszerrel, hogy még a rektor Bernáth Aurélnak is imponált, ha nem is annyira, hogy 1957-ben megvédje a főiskolai elbocsátástól. Baloldali volt egy olyan rendszerben, amely megcsúfolta és elferdítette a baloldaliságot, és üldözte a kulturális baloldal utolsó szellemi maradékát. Ezekre az utolsó nyomokra talált rá, amikor kapcsolatba került az Európai Iskola tagjaival. Érdekes és tulajdonképpen szomorú történet a Kovásznaié, amely mindenképp megérdemli, hogy foglalkozzanak vele, de úgy, ahogy kijár neki.
 Nagy sárga kompozíció |
Erre vannak egyébként példák. Egykori kollégája, Reisenbühler Sándor, Kovásznai halála után egy évvel Tükörképek és átváltozások címmel értő és elfogulatlan írást közölt róla. A hatvanas évek magyar animációs filmjében megerősödött a rajzos-grafikai irányzat és a szokatlan, meghökkentő technikák alkalmazása, amelyhez a varsói iskola és angol, cseh, amerikai példák nyújtottak támaszt. Ebben a megújult – a képzőművészet egyéb ágaihoz képest rendkívül friss szellemiségű – filmes légkörben Kovásznai és alkotótársa, Korniss Dezső a kollázs avantgárd technikáját ötvözte dinamikus, expresszív rajzi és festői megoldásokkal, valamint kortársi hangfelvételekkel. Így válhatott a 29 éves Kovásznai Monológ című filmje nagy közönségsikerré a mozikban, még ha rövid időre is, mert gyorsan gondoskodtak a betiltásáról. A Monológ és a későbbi Átváltozások megítélése nagyjából egységes, de ahogy Kovásznait már életében a sarlatánság és a zsenialitás, a dilettáns rajzoló és Dürer között helyezték el, úgy például egyik legismertebb, egész estés animációs filmje, a Habfürdő sokaknak máig úttörő bravúr, másoknak (mint Reisenbühlernek és mondjuk nekem) az idő barokkos elnyújtása, lapos cselekménnyel.
 Alak zöld háttérben (A képek forrása: Magyar Nemzeti Galéria) |
Kovásznai egyébként magát festőnek tekintette, legfőbb feladatának pedig a naturalizmussal való küzdelmet. A Nemzeti Galériában kiállított festészeti életmű leginkább a méretével nyűgöz le, ugyanis Kovásznai rövid élete és folyton bizonytalan egzisztenciája mellett – barátai számára is – rejtélyes módon rengeteg festményt hagyott hátra. A földszinten, vörös fénykeretben kiállított, Gulácsy-karaktereket expresszionista túlzásokkal ötvöző festmények azonban túlságosan könnyűnek bizonyulnak, hiába a színnel való bánásmód bátorsága, a rajz imponáló hevessége. Ami animációban kiválóan működik, statikus médiumban kevésbé. A legérdekesebb művek az animációkat előkészítő papírmunkák közül kerülnek ki, mint például A francia forradalom dala című filmhez készült sorozat. Kovásznai alighanem tévedett a saját tehetségének irányát és a festői életművét illetően, ezen pedig semmiféle túlzó igyekezet nem változtathat.
A kiállítás megtekinthető 2010. szeptember 26-ig.
Vö. Rózsa Gyula: Pre-posztmodern
Dékei Kriszta: "Ezektől várhatnám…"