Katona László az előadásban

Képzeljük el, hogy a másnapos fesztivállakók fényes délelőtt arra lesznek figyelmesek, hogy egy inszomniás őrült, valószínűleg közülük, a negyven fokban magához ragadott egy mikrofont, és istenről meg pénzről ordibál. Aztán valami torzítós gitár is előkerül egy valamire való erősítővel együtt, és a műtősfiúnak öltözött kopasz, felékszerezett ügynökforma, négy akkorddal kísérve elpogózza nekik a megvilágosodást. Még ez is beilleszthető volna a tegnapról feldolgozatlanul maradt lelki jelenségek sorába, de gyanússá válik, hogy senki nem veszi ki a pasas kezéből a mikrofont, sőt a főszereplő nyelve nem bicsaklik, logikailag pontosan felépített, hatásvadász retorikát követ a beszéde, következetesen ülnek a poénjai, hatalmasakat lehet nevetni a gegekké fokozott jelenetein. Mire a meglehetősen magas frusztrációs toleranciaszinttel rendelkező, bennlakó fesztiválnép odagyűlik és józanodni kezd, kiderül, hogy ez itt előre megfontolt szándékkal készült előadás. Így már a felismerés, a rácsodálkozás öröme is valami korai katarzis élményt ígér, és megkönnyebbülést okoz, hogy mégsem toxikus az eset: nem a rockfesztiválok egy újabb civil áldozatát látjuk, hanem valami olyasmit, amit felelőtlenül nézhetünk.

 

A Fixa-Idea Felekezet című előadás áldokumentarista akció. (A tavaly nyári akcióról szóló írásunk itt olvasható – a szerk.) Arról szól, hogy valaki helyettünk gondolkodik, és cserébe a kényelmes birka létért, az önfeladásért, az ő imádatáért, örök védelmet kínál. Árvai György rendezésében és díszletei között Katona László jutalomjátékát látjuk: a sorozat-gyártható próféta és diktátor prototípusát formálja meg az ex-Krétakörös színész. Egy turnébusz tüstént-beszédekre feldíszített, zöldben úszó platóján áll, maga is talpig zöldben (ez lesz az egyenruha), kopasz fejére tűz a nap, nyakában megvillan egy óriási medál. Háta mögött a jól megtervezett rábeszélő-gépezet, a FIF emblémája, mellette az áhítatot segítő gitár, előtte egy asztalon kis műanyag poharak.

 

Fotó: Gosztonyi Csaba (Forrás: Természetes Vészek Kollektíva)

Folyamatosan ömlik belőle a szó, hirdeti az igét, teljesen önmagukért való üres frázisokat fröcsög, egy új világról beszél, amely csak ebben az országban jöhet el, és amelyben már nem keleten kel a Nap és nem nyugaton megy le, hanem mindig a fejünk fölött tűz. Egy jobb életet ígér, amelyben mi, a hallgatóság is number one-ok lehetünk, olyanok, mint ő, azaz tökéletesek. Csak az kell hozzá, hogy feladjuk önmagunkat, tapossuk szét a mobiltelefonjainkat, tépjük szét a személyinket, esetleg verjük szét az auránkat egy baseball ütővel. Utóbbiból módszertani bemutatót tart, egy emberként röhög is a nézősereg. Van, akit annyira magával sodor az előadás, hogy tapsol és fütyül már két poén között, sőt válaszolgat, kérdez, csatlakozni akar. Többen mobiloznak a sátorban még alvó társaiknak, hogy azonnal jöjjenek a helyszínre: ingyen pálinka, közös éneklés és kacagás valami furcsa, gyanús figurán. Bárkit felismerhetnek a fiatalok a Katona által megformált figurában, hatalommániás iskolaigazgatójukat, cezaromán apjukat, gengszter rock idoljukat, antidemokrata politikusukat, mentálisan blokkolt gyülekezeti vezetőket. Szemmel láthatólag mindenkinek volt legalább egy ilyen, és senki nem dobálózik félig elfogyasztott gyros darabokkal, nem tüntet az előadás ellen, élénken várja a folytatást.

 

Katona László nem kis fizikai teljesítményt nyújt, még fejre is áll, miközben bemutatja a nézőknek a hatalom tenyérbe mászó természetét és egyúttal annak kőkemény karikatúráját is. A közönség szomorú, amikor vége, már épp megtért volna, amikor közlik, hogy másfél óra múlva újabb előadás következik. A hívek mennek és gratulálnak a színésznek, igazán idevaló cirkusz volt, a szó jó értelmében vett társadalmi, politikai színház, amely ebédidőre elérte a fiatalok ingerküszöbét. 

 

A komor hangulatú, nem kifejezetten jól sikerült Jom és Terry darabból kiemelve (kritikánk az előadásról itt olvasható), egyszemélyes színházzá téve a fő szálat, létrejött egy komikusba hajló monodramatikus performansz, amely sokkal inkább szól az ember magára hagyottságáról a média világában, mint a bonyolult felépítésű előző darab. Árvai erőssége egyébként pontosan ez: a fixa ideáihoz, testperformanszaihoz, pszeudo-kiáltványaihoz, dokumentumokon alapuló, sötét lélektörténeteihez találni egy megfelelő személyiséget (Gergye Krisztián, Ágens stb.), aki médiumként közvetíti a rendező nem ritkán provokatív szándékait, miközben hozzáteszi azt a műfajt, amelyben ő mozog otthonosan. Katona Lászlóban pedig, aki a Schilling Árpád vezette előző társulatban megtanulta a színházat a közösség mozgósító erejévé tenni, kiváló partnerre talált. „Ez már dupla pszeudó, ez már tripla csavar…” – hogy egy klasszikus rocksztárból lett prófétát idézzünk.