Ott volt aztán még Purcell rövid operája, Domenico Scarlatti és Couperin néhány billentyűs darabja, és pár szerző egy-egy életmű-szilánkja (milyen kuriózum volt Schütz még a 60-as években is). Ehhez képest a mai koncert-és hangfelvétel-kínálat valóságos Kánaánnak tekinthető. Ez azonban még mindig nem jelenti azt, hogy minden meghatározó iskola, univerzális hatású zenei dialektus bekerült már a köztudatba. A későbarokk Nápoly centrális jelentőségű, Velencével és Rómával vetekedő zenei műhelynek számít, amely az operán kívül elsősorban egyházi zenéjéről és konzervatóriumairól volt híres. A nápolyi iskola egyházi zenéje – mármint Pergolesi Stabat materétől eltekintve – azonban nálunk még mindig terra incognitának számít (annak ellenére, hogy a Tavaszi Fesztiválon Michael Chance szólójával egy Salve Reginája is megszólalt).
Így a felfedező kedvű Vashegyi György a soproni Régi Zenei Napokon ismét pionírnak bizonyult azzal a programmal, amelyet vezényletével a Purcell Kórus és a Scholz Anna–Janzsó György–Gyöngyösi Levente összetételű continuo-csoport adott elő június 24-én a Szt. Mihály-templomban. Az elegáns-szimmetrikus szerkezetű műsorban a Nagyhét liturgiájából hallottunk részleteket: az első félidőben Nagycsütörtökre, a másodikban Nagypéntekre komponált darabokat, mégpedig úgy, hogy mindkét rész első felében Gennaro Manna responzóriumaiból, második felében Jeremiás próféta David Perez által megzenésített siralmaiból hangzottak fel tételek.
 Vashegyi György |
A két szerző egyaránt a nápolyi iskola sikeres és jelentős exponensei közé tartozott; a kortársak különösen Perezt tartották Hasséval és Jommellivel egyenrangú, kiemelkedő mesternek. Mindkettőjüket ünnepelték operakomponistaként, és a zeneoktatásban is szerepet vállaltak. Emellett szinte teljesen egykorúak is voltak: mindketten az 1710-es évek első felében születtek és a 70-es évek második feléig éltek. Éppen ezért hatott meglepően – ám a hangverseny változatossága szempontjából jótékonyan –, hogy a két szerző stílusa élesen elvált egymástól, annak ellenére, hogy ugyanaz az éles és fájdalmas disszonanciákban dúskáló, erőteljesen moll-dominanciájú harmóniavilág hatotta át mindkettőjüket. Manna szólamvezetése azonban – elsősorban a disszonanciák előkészítettsége és a lineáris hangközhasználat tekintetében – jóval konzervatívabb, „klasszikusabb” a Perezénél, ezért hiába hasonló a harmóniai építőanyag, Manna responzóriumaiban valamiképpen Palestrina emelkedett fegyelmét és leszűrtségét éreztük tovább élni, míg Perez flamboyant stílusa Vivaldi folytatásaként és a kései, fantasztikus Haydn vagy éppen a korai Beethoven megelőlegezéseként hatott. Az egyéni hajlamon túl magyarázhatja a különbséget a kétfajta szöveg eltérő karaktere is, bár a responzóriumok között is akad festői és monumentális szöveg, összességükben mégis sokkal introvertáltabbak, mint a lamentációk színpadiasabb és drámaibb-képszerűbb sorozata. Esetleg a keletkezési idők különbsége (Perez egyébként különálló nagycsütörtöki és nagypénteki sorozata két évtizeddel későbbi, mint a Manna-responzóriumok), netán a kétféle keletkezési hely is: Perez ugyanis (aki spanyol neve ellenére Nápolyban, nápolyi családban született) életének utolsó évtizedeit Portugáliában töltötte, s könnyen lehet, hogy az ő zenéjében is ugyanúgy érvényesült a hispán hatás, mint Domenico Scarlatti darabjaiban.
Egy szó, mint száz: mindkét fajta stílus és vérmérséklet, élve a mindkét szövegfajta által kínált lehetőségekkel, egyaránt magas színvonalú, változatos és szuggesztív, effektusokra épülő tételeket produkált. S ezt az effektus-zenét Vashegyi és kórusa a tőlük megszokott egészen magas technikai és koncentrációs színvonalon szólaltatta meg; az volt a benyomásom: egyetlen hatásos fokozás, egyetlen elhaló piano, nyaktörő hangnemváltás, vagy éppen szünetekkel tagolt, szuggesztív non-legato deklamáció expresszív potenciálját sem hagyva kiaknázatlanul.
 Gennaro Manna |
A „palestrinás”, négyszólamú Manna-responzóriumokat mindössze 13 fős együttes énekelte, hallatlanul áttetszően, mégis erőteljesen, rajzosan és tisztán; ilyen hangzást csak kiváló szólóénekesek tudnak létrehozni, ha arra is képesek, hogy tökéletesen alkalmazkodjanak egymáshoz és egymásba olvadjanak – ezek az énekesek pedig meg tudták ezt valósítani.
A Perez-lamentációk texturális szempontból jóval differenciáltabbak voltak: itt a tuttik (melyeknek drámaiságát a polifon és akkordikus szakaszok hatásos szembeállítása is növelte) egy négytagú szólista-csoport egészének vagy valamely részhalmazának szólóival váltakoztak, vagy éppen nyolcszólamú szövetet alkottak. A hangverseny két félidejében nem volt teljesen azonos a kvartett összetétele, a hat kitűnő énekesből a két férfi alt: Gavodi Zoltán és Bárány Péter, illetve a basszust éneklő Csizmár Dávid teljesítménye emelkedett ki. A záró „Jerusalem, Jerusalem, convertere…” szívszorító misteriosója méltó befejezése volt egy különleges élményekben gazdag hangversenynek.