Elmaradt a vihar mindazoknak, akik Dánia és Kamerun mérkőzésének közvetítése helyett a Ferencvárosi (Albert) Stadiont választották. Ugyan Szarka Gyula pont ettől félt, mint bevallotta, mármint a meteorológusok által megjósolttól, de akik igazi tűzugrásra számítottak a Fradi Stadionban, azok „csak” egy lélekkel, de rutinosan előadott estében részesültek.
 Ghymes |
Előfordulhat-e az 1984 óta működő, magyarlakta világzenét játszó, rendszeresen stadionokat megtöltő Ghymessel, hogy valaki éppen a Ferencvárosi Fesztiválon nézi és hallgatja meg őket először? Esetleg. Egyszer mindenesetre érdemes az összeszedett, kikristályosodott produkciót zenei szempontból patikamérlegre tenni, bár a Ghymes már olyan pályán mozog, amelyet aligha kell módosítania. Szinte fáradhatatlanul turnéznak Álombálom (2008) című lemezük megjelenése óta is, amely csak a sorlemezeket számolva a tizenötödik. A Tavaszi fesztiválon országos körutat tettek, a napéjegyenlőséget Szentivánon tartják, és július elején megrendezik a Ghymes fesztivált Hegymagason. Miután alapítói játszottak táncházi, klasszikus meg másfelé zenét is, a zenekar akkortájt indult egy Nyitra (akkor még Csehszlovákia!) melletti faluból, amikor borzongató újdonság volt a Szörényi-Bródy-féle Kőműves Kelemen című rockballada, amelyet a Kormorán együttes közreműködésével mutatott be a Pesti Színház. Alapfelfogásuk, bár azóta megkapták a world music címkét, most is ezt mutatja. A zenekarvezető Szarka Gyula legtöbbször akusztikus gitárt, fivére, Tamás lantot penget, elektromos ritmusszekció kíséretével, amelyben szintetizátor és elektromos zongora is szerepel. A hangzást döntően befolyásolja az alt- és a szopránszaxofonos, akik melodikus és szólószerepre egyaránt vállalkoznak.
Szinte percre pontosan kezdenek a Vándorénekkel, majd a Tűzugrás és más régebbi lemezeik híressé vált számaival, de a stadion kijelölt tribünjén csak néhány száz ember foglalt helyet, és a színpad is legalább húsz méterre van az első sortól. Azért is nehéz rögtön igazi fesztiválhangulatot teremteni, mert még teljesen világos van. A negyedik számig kell várni az igazi, lelkesítő és rockos pörgésre, amelyben nincs is szöveg, bár ének van, Tamás szépen formálja vele a csúcspontot. Míg Szarka Tamás éneke szenvedélyesebb, remegős-vibrátós, de néha túl mély regisztert választ, szövegmondása szabadtéri körülmények között nem mindig érthető, addig Gyula mesélősebben, a szövegre jobban koncentrálva énekel. A Mámorjáró következik az Álombálomról, azután Gyula jellemző szótévesztéssel egy Petőfi-dalt konferál (hiszen verset akart mondani, ők írták a zenét a Félálomban címűhöz). Ebben az elektromos zongoránál illőbbet is el tudtam volna képzelni, de a hangszerelés egyébként ügyes hangfestéssel segíti a két vezető egyéniség és a néha vokálozó hangszeresek előadását. Olykor kicsit pontatlan a ritmus, de el tudom képzelni, hogy csak azért, mert a monitorokból is szétszalad a hang. A következő kalipszó-hangolású vidám dal után a Tánc a hóban kezdődik, Tamás sokat mondó hegedűszólójával. Ahogy énekében, itt is erős kontrasztokkal, néha torzítással él, újabb csúcspont, miközben filmzenére asszociálok. A páratlanban, máshol a négy negyedben is változatosan hangsúlyozott a lüktető ritmus.
 Szarka Tamás |
Gyógyító táltos énekmondás következik, a Smaragdváros című, vagyis az egyik legjobb lemezükről, majd a Messzerepülő, szépen megformált szopránszaxofon szólóval. A zárószám már teljesen az újabb szentivánéji pogány mulatságok jegyében áll, ez a harmadik csúcspont, dudanótás, csujogatós, tüzes. A ráadásszám a karácsonyi hangulatú Kézfogás, amellyel végképp kikerülhetetlen, hogy a szövegről ejtsünk néhány szót, amely még talán fontosabb is a Ghymesnek, mint a zene.
Az együttes harmadik évtizede – a magyar-magyar viszonyt nézve túlságosan is sok bekövetkezett politikai fordulat közepette – egyensúlyozik az egyértelmű (anya-)hazaszeretet, a magyarság és béke együttes megéneklésének keskeny ösvényén, erőszakszervezeti szküllák és idegengyűlölő karibdiszek között. Petőfitől ezt éneklik: „Aludj, aludj, / Szép kedvesem… / Oh Szabadság! / Oh Szerelem!” Hogy ez nagyon avítt? De attól még lehet őszinte. A Kézfogásban pedig „… a magyarság szívbe menekül, úgyis jót talál.”
A Ghymes utolsó lemezének borítójára az ismert vándor-toposzok és az iránytű mellé XVII-XVIII. századi schooner került, együttesük jelvénye meg egy csodaszarvas. Tudatosan, következetesen és meggyőződésesen archaizálnak. Konzervatívok, meg kívánják őrizni az anyanyelvüket. A magyar népzene és a rock felező nyolcasban jól illeszkednek, a zenét nem konzervatív módon fogják fel. Dalszövegeikben Balassi, más nyelvemlékek mellett főleg a népmesék szókincsét használják. Ez lehetne mesterkélt, lehetne őszintétlen, de a Ghymesnél sosem az. Persze nehezen lehetne komplex, mai témákat árnyaltan ábrázolni táltos ráolvasók és gyermekmesék mondataival (pl.: „Naptól vagyok, Holdtól vagyok, Keresztanyám a csillagok”), de a dal stílusos, egységes és helyénvaló. Ez nemzetközi (!) sikerük fő titka, szövegük pedig egyszerűen, sőt archaikusan, de a lényegről szól.