Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A LEGLEJTŐSEBB FESZTIVÁL

Fishing on Orfű 2010
2010. jún. 22.
A Fishing on Orfű helyszínéül választott Panoráma Camping már önmagában jó hely – minden feng shui szakíró elégedetten bólintana: erdős hegyoldal ölelte katlan, alant (sic!) csillámló tóval. Nem is menekült el sikoltva a csí, köszöni szépen, mindhárom napon jól érezte magát. MILBACHER RÓBERT ÍRÁSA.

Tóátugró verseny a fesztiválon
Tóátugró verseny a fesztiválon

Azt a próbálkozásomat hamar fel kellett adnom, hogy megnyugtatóan definiáljam az alternativitás fogalmát. No, nem Lovasi András Kossuth-díjáról van szó (pl. ez a nyolcvanas években Menyhárt Jenővel kapcsolatban finoman szólva is elképzelhetetlen lett volna), és még csak nem is arról, hogy a két gitár, dob, ének felállású zenekarok nagyon is beférnek mondjuk az MTV műsortervébe (igaz, hogy csupán a második csatornán, de mégis), hanem arról, hogy nincs mihez képest alternatív zenéről, életformáról stb. beszélni. Vagy ha igen, akkor pusztán a fogyasztással, a konzummagatartással szemben határozhatnánk meg az alternativitás fogalmát, de akkor meg minden és mindenki belefér, aki nem feltétlenül idióta, ez meg azért mégiscsak túl széles spektrum ahhoz, hogy megfelelő értelmezési keretet nyújtson.

Jobb híján a magam számára úgy próbáltam megfogalmazni, hogy alternatív az a zene és zenekar, ahol Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag stb.) és/vagy Kiss Tibor (Quimby) fellépnek, még ha csupán vendégként is. Így aztán egy csapásra az alternatív zenekarok sorába emelhető az Orfűn remek koncertet adó Csík zenekar, vagy a szellemes Budapest Bár nevű formáció, amely egyébiránt nyomokban sem emlékeztet arra a hagyományra, amely az én elképzelésem szerint azokban a bizonyos boldog nyolcvanas években gyökerezik, amikor még lehetett tudni, hogy ki az ellenség és ki a barát. (A Csíkkal persze más a helyzet, különösen a nagy sikerű Quimby-feldolgozások miatt.)

Lovasi András
Lovasi András

Azt nem lehet nem szimbolikusan kezelni, hogy az éppen a nyolcvanas évek végén létrejött, és nyilván az ekkorra már részben kifulladt, részben (minthogy erős politikai mezőben pozicionálódott) okafogyottá vált alternatív zenei mozgalom folytatásaként definiálható Kispál és a Borz mára idollá vált frontemberéhez kapcsolódik az idén harmadszor megrendezett orfűi alternatív zenei fesztivál. (Az idolsághoz csak annyit, hogy sajnos későn találtam rá arra a helyre, ahol a türelmes rajongók elkaphatták Lovasi Andrást egy közös fotó erejéig… Hm.) Másként mondva: ennek a zenei hagyománynak (szövegvilágnak stb.) a klasszicizálása nyilván a Kispálhoz köthető. Amikor magam 1990 táján először halottam róluk, még a Pál Utcai Fiúk előzenekaraként (vicces, mi?!) léptek fel a szegedi TÁK-ban, olyan hajnali kettő körül. Azóta akkorát változott a világ, hogy Lecskovics Gábor, a PUF frontembere most éppen a Lovasi által létrehívott – és Orfűn egyébiránt elég gyengécske koncertet adó: sok duma, kevés zene – Kiscsillagban játszik amellett, hogy a PUF-fal is fellépett egy meglehetősen feledhető produkcióval. Most persze boronghatnék a világ dicsőségének elmúlta felett, de nem teszem. Az bizonyos, hogy találkoztam olyan apukával, aki nyilván Kispál-zenén nőtt föl, most pedig magával hozta tizenegynéhány éves gyerekét (nagyon helyesen), akinek nyilván ugyanez a zene mást jelent, de nagyon is jelent valamit. (Ilyet utoljára egy LGT-koncert tudott nagypapa-fiú-unoka trió formájában.)

Kovács kati
Kovács Kati és zenekara

A másik magánhasználatra szánt definícióm az alternatívra az volt, hogy alternatív az, amikor kb. negyvenes férfiak kb. tizenegynéhány éves tini lányoknak játszanak érdekesebbnél érdekesebb zenéket. Ugyanis az orfűi fesztivál első napjának délutánján kissé megrendültem vettem tudomásul, hogy a közönség jelenlegi átlagéletkora kb. 14-15 év (amit néhány őszülő halántékú örökifjú följavított/lerontott a három nap folyamán olyan 19-20 évre). Egyébiránt ez bizonyos szempontból megnyugtató is, hiszen az efféle zenét fogyasztó kamaszok nyilván olyan hangzás- és szövegvilággal szembesülnek, ahol jobb esetben semmit sem kapnak készen: a befogadás nem csupán passzív elfogadás, vagyis fogyasztás, hanem aktív részvétel.

A koncertező zenekarokat e szerint próbáltam értékelni: tudniillik a legtöbbje azért olyan paneleket működtetett (még ha ezek a szövegek valamiféle nonkonformizmushoz kötődtek is), amelyek csupán valamiféle felületes azonosulási lehetőségeket kínáltak az aktív befogadás helyett. Vagyis az a klasszicizálódás, amely Lovasiékhoz kötődik, lehetővé tette egy olyan kánon kialakulását, amely után szabadon klónozhatóvá vált az alternativás maga, ami meg mégiscsak paradoxonnak hat. Ettől a paradoxontól nem nagyon tudtam szabadulni a három nap során, legfeljebb a Kistehén együttes hangzás- és szövegvilágában éreztem valamiféle eredetiséget, amit magamnak úgy magyaráztam, hogy ők – kikerülve vagy lerázva magukról a Kispál-hatást – helyenként az ősforrásnak tekinthető nyolcvanas évekhez tértek vissza, persze a recycling jegyében. (Itt most a más tekintetben igen-igen kiváló Harcsa Veronikát nem említem, mert könnyen belátható, hogy ő biztosan nem sorolható az egyébként definiálhatatlan alternatívok közé. A retrohullám jegyében újjászületett Kovács Katiról és profi zenekaráról nem is beszélve.)

Kiss Tibi
Kiss Tibi

A három nap vitathatatlanul legjobb koncertjét a kortárs magyar alternatív zene másik nagy formációja, a Quimby produkálta: minden mozdulatukon érződött, hogy élvezik, amit csinálnak. A már jól ismert régi számokat helyenként újrahangszerelve úgy tudtak újat nyújtani, hogy egy pillanatnyi üresjárat sem volt a majd másfél óra során. Persze tudtam, hogy a Quimby nagyon jó koncertzenekar (is), de az előző esti Kispál és a Borz után kissé szorongva vártam, hogy vajon a hideg profizmus kiszámíthatóságavagy a pillanat esetlegessége és intenzitása kerekedik-e fölül. Ugyanis a Kispál-koncert korrektsége ez esetben számomra csalódást okozott. Egy kedves negyvenes ismerősöm azt mondta, hogy nagyon elszomorodott Lovasiék fellépése után, mert valóban érzékelhetővé és nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon radikálisan és visszavonhatatlanul véget ért, és valójában most értette meg, hogy miért is hagyják abba.

Számomra pozitív meglepetést okozott a 30Y, akiket (szemét módon) azért mégiscsak valamiféle Kispál-klónként tartottam eddig számon, még akkor is, ha elismerem, hogy ebből a fajtából a legszínvonalasabb formáció. Most viszont részben fölül kell bírálnom önmagamat, mert ezen a tízéves jubileumi koncertjükön sikerült megmutatniuk azt az egyedi arcukat, amely garancia lehet a továbbfejlődésük tekintetében. Ha rosszmájú akarnék lenni – amire tényleg semmi okom, mert valóban nagyon jó koncertet adtak –, akkor azt mondanám, hogy talán igazából most sikerült kibújniuk teljesen a Kispál és a Borz köpönyegéből.  

A közönség. Fotó: Borbély Mátyás (A képek forrása: fishingonorfu.hu)
A közönség. Fotó: Borbás Mátyás (A képek forrása: fishingonorfu.hu)

Az eső nem esett, a bor finom volt (csak kicsit drága), a Fishing on Orfű meg tényleg jó hely, még akkor is, ha le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy van élet a mátrixon kívül is. Nincs.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek