Jelenetek a zenés színész osztály vizsgaelőadásából

Az osztályok társulatként dolgoznak együtt, hiszen a képzés folyamatos műhelymunkát jelent, ahol félévente számot kell adni az elsajátított tudásról önálló produkciók, vizsgaelőadások formájában. Egy osztályban különféle karakterekre és személyiségekre van tehát szükség, és ez a tehetség fogalmánál jóval összetettebb kérdés. A közös tanulás során a különféle személyiségek egyre inkább összecsiszolódnak, és ez komoly hatással lehet a diákok szakmai fejlődésére, értékrendjük alakulására. És persze ezt az összjátékot erősen meghatározza az osztályvezető tanár személyisége, gondolkodásmódja, színházról való elképzelése. Szerencsés esetben a közös munka, az ensemble-játék hatalmas energiákat képes mozgósítani, és ebből az energiából, öröm-érzésből jut a nézőnek is. Ilyesféle energiákat lehetett érezni az SZFE színész szakos hallgatóinak OFF-programban szereplő előadásaiban.

A Novák Eszter és Selmeczi György vezette zenés színész osztály műsorának első részében a Bicinia Hungarica című produkciót láthattuk. Ahogyan azt Selmeczi György az előadás előtti rövid felvezetőjében elmondta, a produkció egy komplex próbafolyamat része, melynek az a célja, hogy segítséget nyújtson a zene színészi eszköztárba történő beépüléséhez, hogy a diákok mind jobban képesek legyenek magukat a zenében, mint közegben elhelyezni. Kodály Zoltán oktatási segédeszköznek szánta négykötetes, kétszólamú gyakorlatokból álló művét, és talán nem is gondolt arra, hogy a pedagógiai célok mily sokféleképp valósulhatnak meg. Kodály e művei azért tűnnek nagyon okos választásnak, mert a rövid, egy-másfél perces, egyszerűnek tűnő, ám technikailag sokszor nagyon nehéz, jellemzően ellenpontozó feldolgozásban íródott darabok nem szimpla gyakorlatok – így nem csupán a halláskészséget, ritmusérzéket vagy a koncentrációt képesek fejleszteni -, hanem érzelmek közvetítésére, drámai szituációk megteremtésére is alkalmas mini-drámák.

A szólamok egymás ellenében működnek, igazítják vagy továbbviszik egymást, melyeket a népdalok (vagy népdalok stílusában fogant műdalok) egyszerű, tiszta, metaforikus nyelvezete tesz titokzatossá, drámaivá. Az osztályban vannak technikailag képzettebb és a megfelelő színt illetve pozíciót még keresgélő hangok, az éteri tisztaság mellé néha becsúszik egy-egy aláintonált hang, de a kivitelezés mindenképp magas színvonalú, arról nem is beszélve, hogy az a capella éneklés önmagában is nagy kihívás. A darabokat változatos felállásban éneklik: a diákok énekelnek egyesével és csoportosan, egynemű- vagy vegyes karként; éneklés közben egymással szemben vagy háttal ülnek-állnak, földön fekszenek, rajzolnak, ruhát cserélnek, kergetőznek, egymás szemébe tekintenek vagy a távolba révednek. Nem pusztán eléneklik a dalokat, hanem igyekeznek megjeleníteni a bennük rejlő drámát, vagyis az előadott darab eszközt jelent a megfelelő érzelmi és fizikai állapot megjelenítéséhez, átéléséhez. A sokféle szép szövegből szomorúság árad, a legtöbb dal a boldogtalan szerelemről szól. Az előadás felemelő.

A második rész Beatles-előadásában mintha nem is ugyanazt az osztályt látnánk; az előző, homogén társaság tagjai hirtelen dívákká és rocksztárokká változnak. A színházi koncerten mindenki a színen van, és a diákok éneklés közben egymást figyelik: van, aki koncentrál a másikra, mások néha elkalandoznak, de lehet, hogy ez a forgatókönyv szerint alakul így. A zongora mellől Kemény Gábor kíséri az énekeseket, melyhez becsatlakoznak a diákok, akik gitárral, dobbal, hegedűvel, fuvolával és vokállal is kísérik egymást. A hangszerelés izgalmas, és a rendezői kezeknek köszönhetően a Beatles-számok egészen új kontextust kapnak. Nagyon jól választottak dalokat a karakterekhez és a hangokhoz. Sokféle stílust hallhatunk, van Janis Joplin-féle intenzitás, Norah Jones stílusára emlékeztető líraiság és Elvis Presley-s rock and roll. Vannak, akik többször énekelnek, és vannak, akiknek csak egy-egy szám jut, nem tudni miért, mert a keveset éneklők is jók. Mindenki tudja a dolgát, a produkció alapvetően jól szerkesztett, bár az előadás második részeként kissé hosszúra nyúlt. A Beatles-válogatás is túlnyomórészt szerelmes dalokból áll, és az első részhez hasonlóan minden számból (még a vicces slágerekből is) sűrű, érzelmes dráma lesz, melyet sok esetben a hiányzó záróakkord tesz keserűvé, kérdőjelessé, bizonytalanná. Ugyanakkor mindkét produkciót játékosság és humor jellemez, remek arányban adagolva.

Jelenetek a színész osztály A hülyéje c. vizsgaelőadásából

Máté Gábor is rövid bevezetővel előlegezte meg osztályának vizsgaprodukcióját. Elmondta, hogy a harmadik évben a hallgatóknak még nem feladata teljes karakterek, egész szerepek megformálása, ezért Feydeau népszerű komédiájának szerepeit jelenetről jelenetre más szereplők játsszák. Ettől függetlenül A hülyéje című előadásban ötletesen kigondolt és jól megformált karaktereket láthatunk – ha valaki nem ismerné a zűrzavaros csábítási sztorit, akkor is tudja követni a cselekményszálakat, legalábbis a végső, hotelbéli tömegjelenetig mindenképp, ahol viszont külön érdekes, hogy egy adott pillanatban a szereplők végképp beazonosíthatatlanná válnak. A piros-fehér színű díszlet egyszerű és funkcionális, mégis jól kihasználható, a nappali néhány mozdulattal hotelszobává alakítható.

A karakterek megformálásához a diákok valószínűleg nagyon jó instrukciókat kaptak, mert zökkenőmentesen sikerül egymástól átvenniük a szerepeket. Más-más személyiségek játszanak, tehát egy-egy karakter nem lehet egyforma, a több színész által megjelenített figurákban mégis megvannak a közös vonások. Nagyszerű jelenet Pontagnac és Rédillon erőviszonyokat prezentáló „viadala”, amikor Carmen-dúdolással és rappeléssel igyekeznek túlszárnyalni egymást. Maggie beszédében nem érezzük hiteltelennek az angolos akcentust és a tört magyart, a figura túlcsorduló szexualitása egyébként is szórakoztató. Erős a második felvonás felütése a malacfejes-tejszínhabos-ostoros szerelmi jelenetben, melyben a két szereplő testmagassága között legalább harminc centi a különbség, és természetesen a nő javára. Látványos a pubertásos kamasz félszegsége, és jó a fürge mozgású, öntudatos szobalány karaktere. Tökéletes figura a kitolt hátsójú, intenzíven artikuláló süketnéma feleség. A csengővel, a fürdőszobába bújt nővel és az őt üldöző férjjel már teljes a kavarodás, bár e jelenetekben mintha már kicsit kezdenének fáradni a diákok.

Fotó: Simara László (Forrás: poszt.com)

Igaz, ez a darab gyengesége is: a matematikai precizitással szerkesztett szálak itt összeérnek és tovább bonyolódnak, de ezzel együtt kiszámítható a folytatás. Látszik, hogy a szituációkat alaposan kielemezték, és rengeteget próbálták, nem néhány nap alatt összedobott produkcióról van szó. Nem sablonfigurákat látunk, és a diákok (sokéves színpadi gyakorlat nélkül is) tudnak miből építkezni. Van, aki természetesebb és közvetlenebb, van, aki olykor-olykor keresi a helyét, de mindenki egyformán ott és benne van a jelenetekben, és nincsenek fő- és mellékszereplők. Közös a munka, közös a siker.

Ezekbe a produkcióba mindenki igyekezett beletenni apait és anyait. Úgy látszik, hogy a vizsgaelőadás a diákok számára nem egy előadás a sok közül, hanem az előadás. Olyan feladat ez számukra, melynek tétje van. Ezt nagyon jó látni, érezni. Jutalom a nézőnek. Olyan jó lenne, ha ezek a diákok a későbbiekben is csupa ilyen előadásban játszhatnának. Előadásokban, melyeknek tétje van.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.