Ezúttal Fischer Ádám az Esterházy-kastélyt – hol a hercegi leszármazott, Antal is megjelent, és jó szokásához híven bevezette az eseményt – tisztelte meg ugyanis egy nagyszerű koncerttel.  Fischer komoly erőpróba – a Trisztán és Izolda előadása – után érkezett a kastélyba: a koncert tehát nemcsak elkötelezettségének, hanem páratlan munkabírásának is tanúságtétele. A koncertprogram a 1770-es évek közepének nagy műveiből állt össze: a Haydn-művek után elővezetett Mozart-szimfónia tulajdonképpen annak ékes bizonyítéka volt, hogy Mozart mennyit köszönhetett kortársának, Haydn papának.

Fischer Ádám

A két Haydn-darab és a Mozart-szimfónia előadását is az oldottság, a könnyedség jellemezte, a transzparens, jól kiegyenlített hangzás, a Fischertől nem szokatlan gyors tempók: amit Charles Rosen ír az Eszterházán készült Haydn-szimfóniákról, az úgy tűnt nemcsak igaz, de valahogy még igazabb Mozart korai A-dúr szimfóniájára is. „A heves, erőteljes drámaiság elválaszthatatlan a nyers egyszerűségtől, zabolátlanságtól, és attól az önkényességtől, ami minden ritmikai következetességet félretolt egyetlen effektus kedvéért”. Rosen odáig megy, hogy a fegyelmezettebb stílus elsajátításával kárba veszni látszik Haydn „bámulatos sodrású energiája is”. Ez a bámulatos energia, a szuggesztivitás, ami miatt Fischer minden Haydn-interpretációja nem csupán nagy és nemes, de egészen felszabadító is – napokig tartó jókedvvel, tetterővel megajándékozó.

Az elsőként felcsendülő Gyászszimfónia (Trauersinfonie) (No. 44 Hob.I:44) a Sturm und Drang-korszak legjobbjai közt van – a következő a sorban a Búcsúszimfónia – nevét meghazudtolóan életteli, sodró, különösen első Allegro con brio és utolsó, Presto tétele. Haydn úgy rendelkezett, hogy e mű lassú tétele szóljon a temetésén (innen a neve), e lassú tétel nem szomorú, ahogy azt egy gyásztételtől várnánk, különösen Fischerék előadásában nem volt az. Az első tételhez hasonlóan szonáta formájú tétel – a második, „boszorkányos” menüett ellenpontjaként – himnikus emelkedettséggel szólalt meg. Csöndes dicséret inkább ez, a megigazulást kereső ember lassan emelkedő imája (az unisono téma is imának hat). Ezért, éppen ezért, illőbbet valóban nehéz lett volna elképzelni e mélyen hívő ember, Haydn végső búcsújára.

A szimfónia e tételéhez kötődött a nagyszerű Salve Regina is, melyet – kórussal – vagy másfél évtizede adott elő itt Fischer és társulata. A Salve Regina négy énekhangra és obligát orgonára írt mű, tehát e mostani – minden szempontból – hitelesebb előadásnak tekinthető.

Szabóki Tünde

A Stephansdom kollégiumában tanuló Haydnt Reutter biztatta Salvék és motetták variálására. E gyakorlatok eredménye volt, hogy Haydn betéve tudta a korabeli egyházzenei stílt. Dies azt írja, hogy a szinte még gyermek Haydn már 12 szólamú Salvékat is elkövetett. Az Esterházy család szolgálatában az egyházzene írása eleinte Gregor Joseph Wernerre testáltatott, annak 1766-ban bekövetkezett halála után fogott nagyobb művekbe – Cecília-mise, Nagy Orgonamise – Haydn. A g-moll Salve Regina 1771-ben keletkezett. E kompozíció éppen azért unikális, mert négy énekhangra íródott. A szoprán, alt, tenor, basszus hangok kísérete sem szűkül le a korban szokásos templomi trióra: négyszólamú, vagyis a brácsával kiteljesített vonósegyütteshez társul a concertáló orgonaszólam. A bevezető orgonaszóló Ella István előadásában beszédesen, jól artikulálva, gyönyörűen szólt. Már a szextakkordos belépéskor tisztán és erőteljesen szólaltak meg az énekesek is, akik a bámulatosan szép mű főszereplői lettek. Különösen Szabóki Tünde és Megyesi Zoltán megszólalásai voltak reveláló erejűek. Megyesi az utolsó tétel tenor recitativóját megejtően, nagyszerű dikcióval énekelte el.

Fischer és az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar – mely az Operaház Zenekarának, a Rádiózenekarnak, osztrák együtteseknek, és a Nemzeti Filharmonikusoknak (Pertorini Rezső vezette a csellószólamot) tagjaiból állt erre az estére össze – kirobbanó vitalitással, bár nem mindig pontosan adta elő Mozart korai A-dúr szimfóniáját (No. 29, K. 201). Fischer sziporkázott: határozottan, nagyon érthető gesztusokkal vezényelt (nézni is öröm volt). A crescendókat ökölbe szorított kézzel szinte kisajtolta, a harmadik tétel paraszttáncos dülöngélésénél vadságot kért; az Allegro con spirito fötémája 6/8-os mértékű ritmusra épül, ez volt az olasz ugrós táncok metruma, Fischer ezt a tételt így szinte mámorosan végigszökellte. Tóth Aladár napsugaras, ragyogó műnek nevezi a tizennyolc éves fiatalember munkáját. Ebben az előadásban a szimfónia úgy ragyogott, mint Claude Lorrain képein nap. Jól esett ez bizony, különösen mivel amúgy igen hideg nap volt ez a május 30-a.