A vizsgaelőadás ambivalens műfaj. Egyrészt túlmutat önmagán: keretet biztosít ahhoz, hogy a színésztanoncok a nyilvánosság előtt is számot adhassanak a színészmesterség elsajátításának stádiumairól, ezáltal a képzési folyamat kulcsfontosságú része és eszköze, amelyben fontos szerepe van a színészi munka értékelésének. De amíg a tanárok rendelkeznek összehasonlítási alappal – tudják, ki miben a legjobb, vagy miben szorul leginkább fejlesztésre –, és képesek a vizsgaelőadást a képzési folyamat kontextusában szemlélni, addig a néző számára nincs ilyen kapaszkodó. Noha a néző is tudja, hogy egy ilyen előadásban az oktatási célok az elsődlegesek – próbál magának összehasonlítási alapot teremteni, és igyekszik megjegyezni az új arcokat, hogy mindenki ismerőssé váljék számára, mire a színészeket az oktatási intézmény útjukra bocsátja –, mégis elsősorban előadásként szemléli a produkciót.
 Jelenet az előadásból |
Goldoni Chioggiai csetepatéja kiváló alapanyag a mesterségbeli tudás fejlesztéséhez, színpadi gyakorlat szerzéséhez. Lehetőséget kínál a helyzet- és jellemkomikum megteremtéséhez, elmélyítéséhez (akár a komikus szituációk, akár az egyénített figurák irányába), egyaránt találhatóak benne szólók, duettek, csoportos- és kamarajelenetek, a széles érzelmi skálán mozgatható figurák pedig összetett karakterek kidolgozásához nyújthatnak segítséget. A komédia szerencsés műfaj abból a szempontból is, hogy a közönség nevetése közvetlen visszacsatolásként a látottak értékelését adja, vagyis a színész látványos és gyors visszajelzést kap a munkájáról.
A Kaposvári Egyetem másodéves színész szakos hallgatóinak vizsgaelőadása mindezt nagyszerűen igazolja. Az előadásban a szerepek cserélődésének köszönhetően a színészek különféle jelenetekben tehetik próbára magukat, többféle partnerrel teremthetnek dialógusokat, lehet kiabálni és suttogni, lehetnek szerelmesek vagy féltékenyek, felváltva játszhatnak fiatal és idősebb karaktereket. Többen is játsszák például a hóbortossá karikírozott, elképesztően hadaró Fortunatót, több szereplő is megjelenik Isidoro, a bírósági jegyző szerepében, és többen alakítják például a nagyszájú, cserfes Luciettát is. A színészek gyakorolhatják továbbá a gyors szerep- és színváltásokat, fejleszthetik a szituáció-teremtéshez szükséges eszköztárat. E helyzetgyakorlatok közben azonban háttérbe szorul a darab, Goldoniból csak a cselekményváz marad, és a Rusznyák Gábor rendezte előadás különféle intenzitással színpadra tett jelenetek laza egymásutánjává szegényedik. Goldoni komédiájában heves indulatok és érzelmek csapnak össze, éppen úgy, ahogy azt az olaszokhoz kapcsolódó sztereotípiák alapján képzelni szoktuk. Elég egy elejtett mondat, egy apró szikra ahhoz, hogy az asszonyok heves szitkozódás közepette hajba kapjanak egymással, vagy a férfiak között tömegverekedés kezdődjön. Az apróságokból kirobbanó viták, a pártában maradástól rettegő lányok férjfogó akciói kifejezetten komikusak, de ha akarjuk, a darabban sötétebb árnyalatokat is felfedezhetünk: a szereplők sokszor félreértik egymást, elbeszélnek egymás mellett, és nemcsak a férjüket hazaváró asszonyok tűnnek néha magányosnak, hanem a fiatalabb generáció tagjai is, a reménytelenül szerelmes jegyzőről, vagy a mással eljegyzett férfi iránt vágyakozó Checcáról nem is beszélve.
 Fotó: Tóth László (Forrás: poszt.com) |
Az előadás – talán itt van a fókusz másodévben – elsősorban a darab komikus aspektusaira fókuszál, és leginkább a helyzetkomikum adta lehetőségekre. Az asszonyokat fehér ruházatukra kötött színes kendőikről tudjuk beazonosítani, a férfiak jelmezei egyénibbek: Fortunato sárga esőkabátot és kötött sapkát hord, a bonyodalmakat kirobbantó Tökmag-Toffolo mezítláb járkál, térdig feltűrt nadrágban és mellényben. A szereplők mégsem ismerhetőek fel könnyen. A szerepcserék miatt a figurák állandóan változnak, és nem jönnek létre egységes, az előadás egészének tükrében értelmezhető és értékelhető karakterek. A szerepcserék további nehézséget is jelentenek, hiszen a színészek számára a különféle jeleneteknek nincsenek előzményei. Kétségbeesett szerelmes férfit kell eljátszani annak, aki az azt megelőző jelenetben családapa vagy jegyző volt, és egész más érzelmi motívumokkal dolgozott. A színészek magukra vannak hagyva, belecsöppennek a szituációkba, melyet jelenetről jelenetre kell elölről felépíteniük – nagy elismerés jár tehát azoknak a szereplőnek, akik könnyedén lavíroznak a szerepek között.
Az előadás vicces és nevettető, a nézők alapvetően jól szórakoznak. Sok a nyelvi poén, mai szleng megjegyzések és beszólások színesítik a néhol kicsit avíttas szöveget. A gegek kiváltják az elvárt hatást, lehet nevetni az ismétlődéseken (pl. amikor újra és újra leesik a szobor feje), vagy egy-egy (nem pusztán a hangerő fokozásával létrejövő), ritmusban jól elkapott vitázós-verekedős jeleneten. A szereplőket nem segítik a színpadi kellékek, a lányok kicsit ügyetlenül csipkedik és tépkedik (csipkeverést imitálva) a kezükben lévő anyagdarabokat. Az előadás díszlete jelzésszerű (a fából épített palánkokat és kerítéseket a diákok készítették), viszont így lehetőség van a tér kreatív használatára, és jó gyakorlati lehetőség, hogy a színészek különböző irányból, váratlanul érkezzenek a színre.
A chioggiai csetepaté ambivalens előadás. Épp azok a részletek és funkciók nehezítik a színészek dolgát, melyek a mesterségbeli tudás fejlesztésére lennének hivatottak. Mégis sikerül élvezhető produkciót létrehozni az egymás mellé helyezett részletekből, és ez elsősorban a színész hallgatóknak köszönhető, akik most egy lépéssel ismét közelebb jutottak e gyakran oly hálátlan mesterség elsajátításához. Kár, hogy a szereplők a címlapon „elkövetőként”, abc rendben felsorolva szerepelnek: így nem tudjuk megtanulni a neveket, illetve a nevekhez rendelni a lelkes és derűs arcokat, elszánt és odaadó tekinteteket. Talán erre is lesz lehetőség a következő vizsgán.
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.