Jelenet a Faust című előadásból

Finzi maga az állandóság – görgős kocsira rakott léckupac és egy szék a díszlet, utóbbi bizonyíthatóan lehet akár a helyszínről beszerzett kellék –, míg Purcărete nagyszabású víziójában az eredetihez képest az elmúlt három évben részben változtak a játszók, többnyire a színiegyetemisták és a Margitként feltűnő hét kislány neve cserélődött ki a színlapon. Ők nyolcvanan hús-vér valójukkal hitelesítenek, halottsápadttá, izzó szeművé sminkelve magukat, vörös festéket testükre kenve, malacmaszkot fejükre téve, tüzet okádva, flexbe állva, sínen gördülő traverzről lelógva – elszemélytelenített valójukban állnak a színpadon, hogy vibráló dinamizmust adjanak a spektákulumnak.

Ennek a játszmának azonban csupán két szereplője van: Faust (Ilie Gheorghe) és Mefisztó (Ofelia Popii). Purcărete Faustja élni akar. Élete egy tágas, boncteremnek, őrültekházi szobának, csillogását vesztett bálteremnek is beillő térbe szűkül. Irdatlan mennyiségű újság lepi el, a természettudományok kacatjai, kitömött állat, koponya nélküli csontváz, földgömb zsúfolódnak a sarkokba. Tanítványai múlt századok iskoláit és templomokat egyaránt idéző padokban görnyednek a jelen laptopjai fölé. Faust is rab a szellem és a földhözragadt ráció börtönében, csakúgy, mint akiket oktat, a megannyi egyéniség nélküli óriáscsecsemő.

Örömtelen, de nem ez ellen lázad. Az idő számára egyszerre múlik feltartóztathatatlanul és áll: Faust öregszik, de képtelen beletörődni a vitális férfiévek múlásába, és a halál elkerülhetetlen közeledtébe. A valamikori nagyszerű tudós már csak rutinból végzi kísérleteit. A stramm, feltehetőleg fess és jóképű férfi elhízott, koszlott házipapucsában tartás nélkül csoszogva minden sármját elvesztette. Meghízott, puhány lett, lóg rajta a kinyúlt pulóver. Mefisztóval efölötti kétségbeesése miatt köti meg a szerződést.

Mefisztó, ez a kezdetben félelmetes, Gollamszerű nemtelen lény még félelmetesebb csupa szexus férfinő/nőférfi démonná alakul. (A színésznő) vadul letépi magáról a ruhát (azaz a testet alig takaró hártyaszerű anyagot), marcangolja, mintha egy másik bőrtől szabadulna. Ami marad, az a pokol költészetétől mentes hús (azaz a vörös festékkel leöntött kétnemű test: a színésznő csupasz mellei és a férfi nemi szervet jelző, szeméremtestet takaró tömés). Erre kerül a Marlene Dietriech-i nadrágkosztüm, amihez ördögin görnyedt tartás illik, majd a boszorkányszombat barokkos hatásokat idéző bíbor-mélylila öltözete, amihez a hátrafésült hidrogénfehér haj helyett magas vörös paróka dukál. Mefisztó külsőségeiben is a tagadás szelleme, aki ezzel együtt a teremtésre is képes.

A teret megtisztítják a szorgos kezek, sterilizálják, hogy negatív keresztelésnek helye legyen: a sátán szenteltvizével leöntött Faustra jól szabott öltönyt adnak, eközben viszont piros pofijú bohócnak festik. Ezt a bizarr játékosságot még perverzebbé teszi a szembekötősdi, amit a hét kiskamasz lány Margittal játszik, s az a mozdulat, amivel elveszi az egyik Margit magzatát. A kitépett embrió olyan, mintha a hipokampusz lenne, az emlékközpont, a tanulásért felelős agyi rész. Faust egyszerre veszti el múltját és jövőjét. Csak a jelen marad neki, amelyben szabad tombolásra engedheti elfojtott ösztöneit, vágyait.

A boszorkányszombat apokaliptikus orgiájára megnyílik a díszletfal, s a nézőket beinvitálják a bacchanália díszletébe. Szemlélődünk, akárcsak Faust, s mintha egy Satyriconba oltott farsangon vennénk részt. Kétség nem fér hozzá: színházat látunk, ami egyszerre csupaszon hiperrealista és a túlzófokig elmenően teátrális. (Alig húsz perc a jelenet, de ez az a húsz perc, ami miatt anyagi korlátokba ütközik az előadás mozgatása, már ha a hatalmas stáb nem lenne elég nyomós érv a külföldi fesztiválszervezők jó részének.)
 

A táncból elkerülhetetlenül haláltánc lesz, amit harlekinarcú barokk rémek járnak és járatnak el – ismét az el(ül)ső díszletben – gyaluk, sok kis koponya körül, két sírásó rendületlen lapátolása közben. Faust szemét hiába ragasztják le, nem bírják beleszuszakolni a koporsóba: akár egy klasszikus bohóctréfában, hol a lába, hol a feje lóg ki belőle. Mefisztó elnyerte a lelket, de mégsem tud felülkerekedni. Purcărete a Krisztus feltámadását hirdető énekkel indítja és zárja előadását. Nem gondolom, hogy ironikus idézőjelként teszi ezt ki, inkább a lehetőségben rejlő örök reményre utal.

Ha a szebeni a gazdag színház, a berlini a szegény. Ha Purcăreténél a dramaturgia és a vezérmotívum koherens, Hanna Rudolph gondolatmenetével szemben értetlenül állunk. Az Egy őrült naplója ugyanis úgy kezdődik, hogy lemegy a fény, és percekig a sötét színpadot látjuk. A közönség természetesen fészkelődik, elkezd tapsolni, a szomszédjával susmorogni, s ebből az alapzajból hirtelen kiválik egy hang a nézőtérről, aki a mellette ülőhöz beszél – szerencsés esetben a civil szomszéd gyanútlanul veszi a lapot, és belemegy a beszélgetésbe –, méltatlankodik azon, mi a fene is történik… Exhibicionista lévén felpattan a színpadra, s onnan folytatja.

A stand up comedy spontaneitása azonban hamar eltűnik, leginkább a nyelvi regiszter és a mondatok megformáltságának felfelé tolódásával, s azzal, hogy hirtelen kezd el ismerősen mozogni a színpadi térben. A rendezői bakit Samuel Finzi miatt képesek vagyunk figyelmen hagyni, aki minden hang- és idegszálával Popriscsin. Bírja szuflával. Az egyéniség meghasadását a komikus tragigroteszk regiszterében adja. Nem leépülést, hanem bizarr újjászületést és megdicsőülést látunk, nem a démonokkal küzdő kórisméjét. Egy érdekes, rajongásunkra méltó, csupa tűz, csupa energia férfi, akinek őrületében van rendszer. Ami előttünk játszódik le, az egyik pillanatban röhögésre késztet, a másikban félelmet kelt. Sajnálatról ellenben szó nincs, mert Finzi annál jóval erősebb színeket használ, annál jóval elegánsabb, és annál jóval nagyobb komédiás. Kár, hogy csak elképzelhetjük, milyen lenne az előadás, ha legalább egy gotscheffi pontosságú kottát kapott volna.