Nem mindig sportszerű rendezők (egyáltalán alkotók) önértelmezését szó szerint vagy figyelembe venni, de a Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra által a nagyon szép és tartalmas műsorfüzetbe írt „szövegtől” nehéz eltekinteni. Ez a prózaversszerű szösszenet a Négy címre hallgat, és a négy elemet szólaltatja meg; a Víz, a Föld, a Tűz és a Levegő beszél itt, pontosabban az utóbbi hallgat, amennyiben a megnevezésével megnyíló kettőspont után a semmi, a szövegtelenség áll. Aminek persze van jelentősége, hiszen előtte a Föld így kérdez: „miért van egyáltalán Trisztán, miért nincs inkább semmi?” Nos, ez Leibniz híres metafizikai kérdésnek parafrázisa, amit mi, posztmodernek, már sokkal inkább Heidegger megfogalmazásában ismerünk, tőle ment át a mai filozófiai konyhanyelvbe. A kérdésre nem tudom a választ, de az előadás mintha a semmi problémakörére is koncentrálna. Ezt erősíti a Schopenhauer egyik passzusát valamiféle verssé áttördelő szöveg a belső borítón, amelynek végén a Nichts szó áll, nagyjából háromszázszor megismételve. Végeredményben ez is egy lehetőség, és ha a rendezés kiteljesíti, meggyőzően tárja a néző elé, semmi gond vele. Ám ebben az előadásban nem ez történik. Ez csak amolyan frivol kacérkodás a rendezők által valahol hallott, ám kiadósan meg nem emésztett úgynevezett mély gondolatokkal, amelyek amúgy mutatós designnal öltik magukra a komoly átgondoltság mezét.
 Christian Franz és Anna-Katharina Behnke |
Ugyanebbe a szellemi körbe sorolható, hogy a színlapon a „Handlung” („cselekmény”) szó áll műfaji megjelölésként. Mármost kétségtelen, hogy Wagner ezt adta meg anno, de ez semmiképpen sem azt jelenti, amire a rendezők gondolnak. „Nagyon érdekes”, mondja Parditka Magdolna, „hogy Wagner nem operaként vagy zenedrámaként határozta meg a Trisztán és Izolda műfaját, hanem Handlung – vagyis cselekményként, a görög dráma kifejezésre utalva ezzel.” Ha máshonnan nem, hát Nietzsche kolosszális Wagner-ellenes kirohanásának (Der Fall Wagner) egyik lábjegyzetéből tudjuk, hogy a szerinte dór eredetű „dráma” szót mindig cselekménynek fordítják németre, a filozófus (és klasszika-filológus!) szerint teljesen helytelenül, félrevezetően. Akkor miért áll most a színpadon ismét a cselekmény szó? Ráadásul akkor, amikor a rendezők az interjú szerint jól tudják, hogy ez valójában drámát jelent ógörög értelemben? Ismét a fontoskodás, az álmélység, a sznob tüsténkedés. Ráadásul egy olyan darabban, amelyben voltaképpen nincs is cselekmény.
Ha nincs, majd adunk nektek egyet, szólhattak magukban a szcenírozók. Ennek jegyében valamiféle vívóiskolába helyezték a „Handlung”-ot, ahol folyamatosan megy a gyakorlás, és ezzel sikerült agyonvívni még a 2. felvonás csodálatos előjátékát is. Hogy a darab lovagias környezetben játszódik, amelyben a párbajnak igen jelentős szerepe van, az persze vitán felül áll. Ám ez a kardozós lelkület igen élénk ellentétben áll a rendezők alapgondolatával, miszerint a halálról, a semmiről, a csillapíthatatlan vágyról és még egyéb német nyalánkságokról beszél a Trisztán. Aláírjuk ezt a koncepciót – annál inkább, mivel maga Wagner sem vélte másként –, de akkor minek megnehezíteni mindenféle tusokkal, asszókkal, vívómaszkokkal, egyebekkel?
 Jelenet a II. felvonásból |
De még ennél is sportosabb miliőt teremtenek a rendezők. A vívás mellé ugyanis egy sakk-kört is berendeztek a hajón (no meg Trisztán haldoklásának szigetén), és magukat a varázslatos italokat is a sakktábla fekete és fehér kockái tartalmazzák. Hogy ez nagyon csicsás és dekoratív, nem vitatható. De minek? Hacsak nem ama gondolat jegyében, hogy a dráma a dualizmus jegyében alakul, az éjszakával áll szemben a nappal, az élettel a halál, a szerelemmel a bosszú és a gyűlölet, a társadalommal, a konvenciókkal az emberi kötöttségek tagadása, a világ objektivitásával a végsőkig feszített szubjektivizmus. Olyan kettősségek ezek, amelyek kibékíthetetlenek, pontosabban szólva, csak úgy békülnek meg, ha mintegy dialektikusan átcsapnak önnön ellentétükbe. Vagyis az élet maga a halál, az éjszaka voltaképpen a nappal, és viszont. Ekkor már nagyjából érthető, miért lesz a 3. felvonásban az egész sakktábla fekete. Erről eszünkbe juthat a mi Tandorink zseniális ifjúkori „verse”: A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn. De ami ott pofátlan dadaista tréfa volt, az itt egyszerűen badarság, vagy elnézést, Unsinn. Miként az is, hogy Trisztán Melot kardjától nem meghal, hanem megvakul. (Vagy mindkettő.) Azaz mintegy eljut az általa olyannyira vágyott éjszakába, de nem csupán metaforikusan, mint Wagner gondolta, hanem valóságosan is. Ez a szájbarágás nem okozott boldog perceket a Recenzensnek. Miként az sem, hogy a Pásztor a 3. felvonásban – mintegy kelta Hamletként, pontosabban szólva Yorick gyanánt – egy koponyával a kezében álldogál pár percig a bevezető zene alatt, hogy aztán odategye a haldokló Trisztán mellé. Sorolhatnánk még a túlrendezésből eredő túlkapásokat (például azt, hogy az induláskor a Matróz dalának szövegét mintegy izgatott rádiójátékként halljuk valamiféle hangszóróból, vagy azt, hogy Trisztán látomásában a Grál-kereső, kissé hajléktalan küllemű gyermek Parsifal is megjelenik), de inkább térjünk át az ügyesen és értelmesen megformált mozzanatokra.
Ilyen például a záró kép, amelyben a már a szöveg szerint halott, de továbbra is mozgó, azaz élő Trisztán csak akkor fekszik bele a sírba, amikor Izolda már mintegy „végbe vitte” a maga szerelmi halálát. A két fehér lepelbe burkolt ember valóban megrázóan hever a színpad közepén. Ugyancsak felejthetetlen Izolda kikezdhetetlen, szoborszerű fensége, a 2. felvonás in flagranti jelenetében. És voltaképpen megkapó a MűPa valódi faburkolatába beépített díszlet, amely aztán annak rendje és módja szerint szétmállik az első felvonás után, közhelyes megoldás a világ széthullásának érzékeltetésére, ám tagadhatatlanul hatásos és látványos.
 Tomasz Konieczny és Christian Franz |
Mint az egész színpadkép. Beülünk a nézőtérre, és rögtön Izolda kajütjében leljük magunkat, amelynek padlóját elborítják a poharak. Már-már arra gyanakodnánk, hogy az ír királylány erős alkoholista, de aztán eszünkbe jut, hogy hát ez a dráma különféle varázsos koktélokról is szól, és ekkor már érteni véljük a rendezők elgondolását. Le kell szögezni, maga a kép valóban gondolatgazdag, és kétségkívül nagyon hatásos a börtönszürkére festett háttérfal depressziós csendje, de aztán a csend nagyon is megszólal szcenikailag, és megint a túlrendezés uralkodik minden szinten.
Ha már itt tartunk egy elvi megjegyzés aligha elkerülhető. Évek óta látunk a MűPá-ban úgynevezett félig szcenírozott operaelőadásokat, köztük istenieket és persze csapnivalókat is. De ha nem tévedek, most vált először mélyen problematikussá az úgynevezett félig szcenírozott előadás mint színházi-hangversenytermi műfaj. Mert a Trisztán mostani előadása határozottan elmozdult a teljes szcenírozás felé, hogy aztán félszegen visszaforduljon, amikor a színpadra állítók rádöbbennek, hogy rendezésük ebben az öszvér formában mégsem működőképes. Felemás megoldás, amely az átgondolatlanság miatt és a részletszépségek ellenére csakis kudarcot eredményezhetett.
A zenei megvalósítás is felemásra sikerült. Hogy Fischer Ádám korunk egyik nagy Wagner-karmestere, az természetesen most sem vált kétségessé, noha a Magyar Állami Operaház Zenekara nem volt valódi partnere; fénytelen vonóshangzás, rengeteg hibával, csúnya hanggal játszó rezesek, miközben a fafúvósok jelenthettek némi azilumot, de ez a menedékház is inkább csak tákolmánynak bizonyult. Az Előjátékban nem sikerült megvalósítani a nagy fokozást, az elviselhetetlenségig erősödő izzást, és általában is elmondható, hogy a zenekari játék inkább az intim, a lírai részletekben volt igazán élvezhető.
 Christian Franz és Anna-Katharina Behnke. Fotó: Posztós János (A képek forrása: mupa.hu) |
Trisztán szerepében régi barátunk, Christian Franz otthontalanul mozgott, megérzésem szerint nem neki való ez a szerep. A Ringben Siegfriedként is akkor volt a legmeggyőzőbb, amikor a naiv, a lurkós, a kissé groteszk hőst kellett ábrázolnia, és messze nem véletlen, hogy a csúfondáros isten, Loge szerepében bontakoztatta ki a legtündöklőbben bámulatos színészi képességeit. Hangja mintha kissé megkopott volna az évek során, a vivőerő csökkent, de a szerelmi kettős második és harmadik szakaszában így is felejthetetlent adott. Anna-Katharina Behnke nagyon szép nő és végre egy Izolda, aki alatt nem szakad be a színpad. Ám a hangja inkább csúnya, hajlik a torzulásra, olykor kimondottan rikoltozik, szövegmondása rémes, ami meghökkentő, hiszen német anyanyelvű. Vagyis alighanem a hangképzéssel lehet valami gond. Ritkán hallani a „szerelmi halál” jelenetét ilyen laposan és hatástalanul. Viszont színpadi mozgása nagyszerű, amikor a fenséges és nagyratörő királylányt kell mutatnia, nagyon meggyőző, ám sajnos semmi erotikát nem sugároz. (A rendezőknek amúgy is sikerült a bravúr, hogy tökéletesen erotikamentessé fehérítsék ki az egész 2. felvonást, ami talán mégsem egésze helyes az operairodalom legnagyobb szerelmi drámájában.)
Tomasz Konieczny – mély és sokszínű Wotan-alakítások után – szinte elviselhetetlen volt Kurwenal szerepében. Kocsmai alakítás ez, amelynek majdnem egyetlen jellemzője a folyamatos üvöltés. Hogy nem fáradt ebbe bele, az számomra az élet mély titkainak egyike. Miként az is, hogy a publikum hörögve ünnepelte. Németh Judit nyújtotta az este legkomolyabb, legátgondoltabb teljesítményét. Nagy nő ez a Brangäne, körmönfont, okos, ravasz, erotikus, igazi érett asszony, minden szerelmi és életbeli praktika tökéletes ismerője. Marke király nagyon jelentős, ám roppant hálátlan – mert mindössze egy húszperces monológra korlátozott – szerepében színtelen és érdektelen alakítást láttunk-hallottunk Jan-Hednrik Rooteringtől. Fellépése alatt inkább az őt szépen kísérő basszus-klarinétot, semmint őt hallgattam örömmel. Megyesi Zoltán hiteles Pásztor volt.
Wagner egyik híres levelében azt írta Mathilde Wesendonknak, hogy a Trisztán rettenetes lesz, és attól fél, be fogják tiltani. „Csak a középszerű előadás menthet meg, a tökéletesen jótól biztosan megőrülnek majd az emberek.” Wagner megúszta: ettől a budapesti Trisztántól senki sem kerül a tébolydába.
Vö. Teimer Gábor: A menekülő ember
Fáy Miklós: Fekete, fehér, igen, nem
László Ferenc: Törik, szakad
Péterfi Nagy László kritikája
– zéta -: Hamlet sírásója, avagy miért őrült meg Trisztán?
Péteri Lóránt: Wagner Richárd vívókör
Kolozsi László: Vezér-áldozat