Vaszilij Szigarjev maga is igen fiatal, különösen nemzetközi jó hírét, elismertségét figyelembe véve: krisztusi korban van, és darabjait – mindenekelőtt a Gyurmát (Plasztilint) – számos színház játszotta és játssza az Uráltól a Gibraltárig. Idehaza a szerző 2004-ben a Kamra Fekete tej című előadásával mutatkozott be, a Gyurmát pedig 2005-ben ismerhette meg a magyar közönség: a Kortárs Drámafesztivál ekkor invitálta Budapestre a Kazancev Központ (az orosz új írás keltető fészke) Kirill Szerebrennyikov rendezte ősbemutatóját. Kárpáti István budapesti rendezése hasonló utat követ, mint amilyenen Szerebrennyikov vagy az első magyar Gyurma-előadást rendező Forgács Péter járt saját produkciójával: a lehető legerőteljesebb stilizációét, amely a rendkívül nyers és kegyetlen történetet elemeli a talajtól, így hangsúlyozva a szöveg áttételeit, végső soron pedig univerzalitását.
 Borbély Alexandra |
A darab harminchárom jelenete egy-egy életkép: harminchárom stáció a főhős, egy tízes éveinek közepén járó fiú, Maxim kálváriájában. Szigarjev szövege látszólag szorosan kapcsolódik az orosz rögvalósághoz, azonban minden történés szimbolikus értelművé is válik, így a szöveg valójában kortól és időtől jórészt független, mondjuk: általános érvényű bemocskolódás- és felnövekedés-történet. A világra rácsodálkozó gyerekember környezetétől minduntalan elutasító (vissza)jelzéseket kap, s így bár maga eredendően „jó” volna, az őt körülvevő miliő lehúzza, beszennyezi, hogy ő maga totálisan lecsúszottá, helyzete pedig teljesen kilátástalanná váljon. Ebben az értelemben a cselekménybeli akciók másodlagos jelentőségűvé válnak, csupán negatív előjelük számít – így a darab szemantikai rendszerét nem, csupán szerkezeti ökonómiáját sértik olykor a dramaturgiai beavatkozások (a Gyurmát finom utalások valóságos mélyrendszere szövi át). Az előadásszöveg a darab eredetijéhez képest helyenként megrövidül, rendre a kegyetlenebb, naturalisztikusabb jelenetek kerülnek ki a textusból (dramaturg: Khaled-Abdo Szaida) – ez pedig ismét a már említett rendezői szándékot: a stilizálást, a történet nyerseségének finomítását célozza és eredményezi. Föltételezem, hogy Tompa Andrea magyarítását veszi alapul az előadás – ezt az információt annál inkább illene közölnie a színlapnak, hogy a fordítás remek: megtalálja azt a különleges nyelvi regisztert, amely egyáltalán nem trágár, de kellően hars és durva, közelíti a beszélt nyelvet, ám olykor felüti benne fejét a költészet is.
 Nagy Mari és Újvári Milán |
Az elemelés eszményi tere a Boros Lőrinc alkotta látvány. A fiatal tervező a Színház- és Filmművészeti Egyetem padlástermében tizenkét építőkockára, vakolatlan négyemeletes házra egyformán hasonlító téglatestet helyezett el szimmetrikusan, miközben a rendező az összes föllépő szereplőt a szín két oldalára ültette merev, mozdulatlan testtartásban. A díszlet a gyerekkorból a felnőttkorba való átlépés gyötrelmes viszonylagosságát érzékelteti, miközben a szkeccsszerű jelenetek gyakori helyszínváltásait is hihetővé teszi; a rendezői gesztus pedig a külvilág rideg részvétlenséget sejteti meg. Az előadás képiségéből, térkezeléséből, színészi kidolgozottságából nagyon erősen sugárzik egyfajta életérzés: „Valami messze, panasznéma gyász, / Valami jaj, melynek már nincs keserve” – jut eszembe folyton a két Szabó Lőrinc-sor, ezt pedig (a darab csupa-csupa tragédiáját) két momentum ellenpontozza a megváltás két lehetséges útjaként: a halál és a szerelem.
 Petrik Andrea. Fotó: Solymosy Attila (Forrás: szfe.hu) |
Az első jelenetek egyikében fölravatalozott fiú, Szpira ugyanis mindvégig a színen van, és egy-egy balsikerű kaland után magához, tehát a megváltó halálba hívogatja Maximot (Újvári Milán) – Kárpáti István a háttérfalra vetített kézikamera-képekkel oldja meg Szpira nem-evilágiságának érzékeltetését: a megoldás trendi, de jelentősen behatárolja a szerepet alakító Tasnádi Bence játéklehetőségeit –, akiben azonban az életösztön erősebb a halálvágynál. Másfelől fehér tollpihét kergetve némán áthalad a színpadon az eszményített Ő (Vesztl Zsófi), aki valójában éppannyira földközeli és átlagos, mint mindenki a darabban, mégis egy normális, szeretetteljes emberi kapcsolat lehetetlen lehetősége az abnormálisan agresszív világban. Kárpáti az erősen fojtogató, impulzív miliő felmutatása után megkegyelmez. Maxim önmaga által teremtett virtuális valóságának nagy Ő-jével valahol álom és ébrenlét, élet és halál határán eggyé válhat – de ha így is volna, sötét tónusú a kép: nem több, csak valami szerelem kétes értékű diadala.