Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KRIMIBALLADA

Élektra / Radu Stanca Színház, Nagyszeben, Pécsi Nemzeti Színház, EKF 2010
2010. máj. 24.
Mihai Măniuţiu öt éve bemutatott, a világban sokfelé járt, s most egy estére Pécsre is ellátogató nagyszebeni Élektrája azonosítható téren és időn kívül játszódó, éjfekete balladának láttatja az egyik legnépszerűbb görög tragédiát. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Pontosabban mindjárt kettőt: a Magyarországon főleg díjhalmozó kolozsvári Woyzeckje és ugyanott készült Doktor Faustusa révén ismert rendező, Mihai Măniuţiu ugyanis saját szövegváltozatot készített Szophoklész és Euripidész Élektra című darabjai nyomán. Az erőteljes rendezői elgondolás eltakar minden illesztési nyomot, s tulajdonképpen a töredékére húzott szöveg nem is tűnik az előadás leglényegesebb összetevőjének. A textus ugyanis csak egyetlen alkotó elem a mindvégig hangsúlyos élőzene, a minimalista tér- és fényhasználat, a találó képekbe tömörített mozgások, a fekete-fehér színhasználat mellett. Röviden: a kevés ez esetben is lenyűgözően sok tud lenni.

Jelenetkép
Jelenetkép

A határozott tendenciát követő húzások világos rendszert alkotnak, és precíz szándékot közvetítenek: Măniuţiu szemében a meggyilkolt atyját gyászoló Élektra és a bosszú eszközeként színre lépő Oresztész vendettája egyenes vonalú, bármiféle mellébeszélést kizáró, szófukar balladába oltott komplett krimi. (Csak egy példa: Szophoklésznél még majd’ nyolcvan sort foglal el, amikor a Nevelő elmondja Oresztész halálának körülményeit –  Măniuţiu színpadán csupán a halál ténye közöltetik tömören, s azt is készséggel elhiszem neki, hogy a színpadon ábrázolt archaikus közösség szemében merőben fölösleges magyarázkodás volna a hogyan részletezése.) A két műfaj – krimi és ballada – nemhogy nem zárja ki, inkább azonos irányba mutatva (a bűnös azonosítása, a bosszú végrehajtása) felerősíti egymást, s evvel is összefügg, hogy a kortársi színpadon mindig problematikus kar magától értetődő természetességgel lesz itt abszolút főszereplő.

Ez a kar ugyanis az elejétől fogva épp olyan jól tudja, hogy mit akar, mint a címszereplő Élektra vagy Oresztész. Nyíltan, már-már kérkedve foglalnak állást a hős Agamemnónt lemészárló Klütaimnésztra és újdonatúj csődöre, Aigiszthosz ellenében, az utóbbit egymásra licitálva ócsárolják, ám nemcsak szavakkal biztatják bosszúra a fájdalomtól szinte önkívületi állapotban lévő Élektrát. Gyászával testileg-lelkileg azonosulnak, s a mindent átható zene révén formát és keretet adnak neki. A máramarosi Iza együttes autentikus népzenét játszik élőben a színpadon: a három zenész (Ioan Pop, Gheorghe Florea és Mihaly Covaci) és a két énekes (Anuţa Pop, Voichiţa Tepei) kifogyhatatlan energiákkal koordinálja az eseményeket, a maga eszközeivel kommentálja a történéseket – a szavaknak érthető módon nem is jut hely ott, ahol bánatot, örömöt és egyáltalán: bármilyen érzelmet a muzsika tudhat kifejezni.

A kar
A kar

A tízfős kar tagjai (Mihai Coman, Diana Fufezan, Adrian Neacşu, Cătălin Neghină, Eduard Pătraşcu, Cătălin Pătru, Viorel Raţă, Bogdan Sărătean, Dana Taloş, Codruţa Vasiu) természetesen nem kapnak egyéniséget: hosszú, fekete ballonkabátban, mélyen a szemükbe húzott fekete sapkával a teljesen üres, éjfekete színpadon arctalan démonokként keringenek (díszlet és jelmez: Cristian Rusu). Meg persze tántorognak: delírium közeli állapotuk is megegyezik Élektráéval, s az első sorokból érezni, hogy tényleg bort és pálinkát locsolnak szét a színpadon – italáldozatuk az isteneknek szól, a holtakra és a dicső, ám dicstelen véget ért múltra emlékezik.

A múlt amúgy is folyton jelen van itt – például egy kékre festett, fából faragott hintaló alakjában. A nyitó képben Klütaimnésztra a „Halál Oresztészre!” szavak kíséretében kést döf a játékszerbe, ami talán a kis Oresztész gyerekkori kedvence lehetett. Az átviteli mágia persze nem működik ott, ahol a végzet már régesrég döntött a szereplők sorsáról: a fináléban kék lepellel letakarva tér vissza a ló, tucatnyi kés mered ki hátából, hogy aztán végül mind Aigiszthosz bűnös testében mártózzon meg.

Mariana Mihu és Ofelia Popii. A képek forrása: Radu Stanca Színház
Mariana Mihu és Ofelia Popii. A képek forrása: Radu Stanca Színház

A hivatalos, mert uralkodói álláspont szerint feledésre ítélt múltban ragadt Élektra maga: Mariana Mihu sovány, elgyötört alakja sokáig beleolvad az őt még életben tartó, mert folyton atyjára és testvérére emlékeztető, a jogos bosszúra tüzelő tömegbe – csak közöttük és velük érzi jól magát. Anyja, a konzekvensen a „rosszak” által viselt fehérben pompázó Klütaimnésztra (Ioana Crăciunescu) dölyfös, mérhetetlen önbizalommal és viselt dolgai iránt kevéske kétséggel rendelkező nagydarab madám. Igazán összeillő párost alkot a hízásra hajlamos, erőszakos és durva Aigiszthosszal (Florin Coşuleţ) – egyikük halála sem ér senkit meglepetésként, egyikük haláláért sem hull egyetlen könnycsepp sem. Amikor Élektra a testvérével, Khrüszothemisszel találkozik, felszikrázik a levegő: Ofelia Popii (a kivételes színésznőt a magyar közönség a tavalyi tavaszi fesztiválon Lulu szerepében csodálhatta) tökéletesen hozza az ártatlan és értetlen húgot, aki együttérez ugyan vérszomjas nővérével, de azonnal megfutamodik, amint tennie kellene valamit. Bátyjuk, Oresztész (Marian Râlea) kopaszodó és pocakos, enyhén meggörnyedt testtartású kisember, aki sem első, sem második blikkre nem tűnik éppen a bosszú erős angyalának, és mégis: habozás nélkül áll az őt lelkesen követő tömeg élére.

Măniuţiu rendezésében váltakoznak a rövid, kevés replikából álló párbeszédes jelenetek és a kar által előadott táncos-zenés-énekes betétek: mint már utaltunk rá, az utóbbiak kommentálják, összegzik és megelőlegezik a történéseket. A szüzséhez csatolt rituális cselekedetek (például amikor Élektra a bátyja halálhírére egy fehér szalaggal lassan bekötözi a száját) segítik az erős atmoszféra megteremtését. A kristálytiszta szerkezet makacs következetessége révén tudatosan válik monotonná, ám egy percig sem unalmassá. Măniuţiu 2005-ben előadásáért megkapta a román kritikusoktól az év legjobb rendezője díjat, s fél évtizeddel a premier után csak egyetérteni tudunk az akkori bölcs döntéssel.
 
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek