Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TE CSODÁS

Budapest / 42. Magyar Filmszemle
2010. máj. 12.
A Budapest magyar szemmel minden irányból gyanús. Miért fogad egy brazilt két, orosz rulettet játszó román a magyar fővárosban? FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Miért viseli mindenki az aranycsapat tagjainak a nevét? Miért gondolja valaki, hogy Budapest sárga? De mindenek előtt, miért úszkálnak Lenin-szobrok a Dunán? 

A fátyolos hangú, inkább zenészként, semmint szépíróként ismert Chico Buarque Budapest című regénye mindenkinek nagyon tetszett, csak mi, magyarok fanyalogtunk kissé. Ez nem is meglepő, tekintettel arra, hogy Buarque úgy írt regényt Budapestről és a magyar nyelvről, hogy annyira ismerte a várost, mint egy átlag magyar Rio de Janeiro-t, vagyis látott már róla fényképet. A regény földrajzi és nyelvi hiányosságait viszont olyan izgalmas játékokkal kompenzálja, mint a megsokszorozott, szövegétől elváló szerző, a nyelv által élő író vagy az olvasás aktusában megszülető szöveg. A filmes adaptációból ezeket a finomságokat szépen kigyomlálták, és maradt helyette a sok-sok sztereotípia. Na meg női mellek és fenekek, szép számmal.

és Hámori Gabriella
Leonardo Medeiros és Hámori Gabriella

A Buarque-regény Budapestje afféle valóra vált sztereotípia-gyűjtemény. Van például Attila Tornya, a hősök Óbuda középkori épületei és szalmatetős házai között sétálgatnak, az estet pedig minden magyar kedvenc elfoglaltságával, operetthallgatással zárják. A félreinformált turista bédekkeréből persze legendává érett focicsapatunk sem maradhatott ki, így a könyv majd minden magyar szereplője, utcaneve, épülete és intézménye az aranycsapat focistáinak nevét viseli. Megjelenik Hidegkuti István író, Puskás Sándor titkár, Kocsis Ferenc költő, Grosics felügyelő, Lantos, Lorant&Budai Kiadó, Czibor tér, Bozsik sugárút és Zakariás hotel. A zavarba ejtő névsorolvasás még meghökkentőbb nyelvi leleményekkel párosul, hiszen Buarque a magyarról legalább annyit tudott, mint Budapestről, vagyis tudta, hogy nehéz, a többit meg improvizálta. Így például megtudhatjuk, hogy bocsánatot csakis a „végtelenül büntess meg” szavakkal kérünk, a Krisztinát pedig Kriskának becézzük. Ezek után már kicsit sem lepődünk meg, amikor a főhőst Budapesten orosz rulettet játszó románok fogadják. Mintha az örök magyar Budapest-Bukarest szorongásra játszana rá ‒ pedig erről már aztán tényleg nem tudhatott szegény Buarque.

A regényben azonban a helyszín, bár látszólag központi szerepet kap, mit sem számít, lehetnénk akár Krakkóban vagy Tbilisziben is. A hangsúly ugyanis a teljesen idegen környezetbe és nyelvbe csöppent szerzőre helyeződik, aki a különös hangzású szavak ízlelgetésével új életre, új személyiségre és egy új alteregóra talál. A szellemíró főhős szerzőként mindig csak a szövegeiben létezik, majd átadván őket új tulajdonosaiknak, leválik az írásokról. Az új nyelv ezt a szövegben létező szerzőalakot erősíti. Ehhez Buarque egy távoli, kicsi, egzotikus, a brazilok számára alig-alig létező országot és várost használ ‒ nevezzük úgy, Budapest, de mondom, akármi lehetne.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből

A film az írás kérdésének ezt a finom játékát elhagyja, így marad nekünk a fiktív, helyenként mókás, helyenként bosszantóan turistaízű Budapest- és magyar nyelv-rajongás. Megkapjuk az Andrássy utat, a Margitszigetet, a sárga villamost, a Parlamentet, a Duna partot, a várat és a Lánchidat. És ezen felül kapunk még egy darabokra vágott Lenin-szobrot, amint épp a Dunán közlekedik egy lepukkant uszályon. Hova? Miért? Honnan? Csak. Mert ez egy olyan keleti blokkos izé, teccik tudni. Még fájdalmasabb, amit a nyelvvel művelnek. A regényben Costa megtanul magyarul, méghozzá úgy, hogy senki meg nem állapítaná, hogy nem hazánkfia. A nyelv költőt szül benne, afféle nyelvi konstrukció lírai ént. A Costát alakító Leonardo Medeiros ehhez képest küzd, mintha a „Mit sütsz, kis szűcs”-öt gyakorolná. Szegény mi mást is tehetne, ha egyszer ez a film tényleg komolyan, szóról szóra és referenciálisan próbálja meg vászonra pakolni az erősen metaforikus történetet.

Az eredmény hatalmas káosz. A regényben kifejtett nyelv, mint én-konstruáló funkció jól magyarázza, miért sorol Costa a telefonba Riót idéző portugál szavakat, vagy miért olvad össze a német megbízó, Kaspar Krabbe alakjával, a történetre koncentráló filmben viszont inkább bosszantóan motiválatlan jelenethalmaz mindez. A regény végén a szövegszálak összeérintkeznek: felsejlik, hogy a Costa által megírt Krabbe-könyv, a Costa nevében kiadott Budapest című regény és az épp a kezünkben tartott szöveg megegyezik; mindez a filmen véletlenszerű kavarodásnak látszik. Így az utolsó, tükörbe néző kamera képe is indoklás nélkül marad, pedig egyébként a film talán legérdekesebb, a regény alapproblémájára legérzékenyebben reagáló jelenete lehetett volna.

Hámori Gabriella (Forrás: PORT.hu)
Hámori Gabriella (Forrás: PORT.hu)

A zűrzavart enyhítendő a forgatókönyv inkább a nők között őrlődő, tragikus névtelenségbe vesző író képére fókuszál. A parallel szerzői létekből két nő marad meg: a feleség, Vanda (Giovanna Antonelli) Brazíliában és Kriska (Hámori Gabriella) Budapesten. Costa szeretné megszerezni Kriskát, de közben féltékeny a Vandával kacérkodó Krabbéra, akinek névtelenül könyvet írt. Meglehetősen unalmas történet ez ahhoz képest, hogy a regénybeli Costa rendszeresen azonosul a kopasz némettel, ezért szétválasztásuk inkább a regényt megíró alkotó és a szövegről levált, borítón feltüntetett szerző megkülönböztetését szolgálja. A problémakört a film a homályba vesző alkotóra, a nők közti őrlődésre és sok-sok capuccino színű domborulatra butítja.

A brazil filmek sosem fukarkodnak a pucér női testekkel, de a Budapest még így is rekord mennyiségű kebelarzenállal büszkélkedhet. Így tíz percnyi unalmas féltékenykedést és bosszantó Budapest-toposzt egy adag bő lére eresztett meztelenkedés és bujálkodás követ. Eye candy-nek bizonyára hatásos egy darabig, túlzott mennyiségben azonban megüli a gyomrot. Pláne úgy, hogy amit kompenzálni hivatott, a nyelvek és szerzői létek közt vergődő hős sorsát, bele sem szőtték a filmbe. A lebutított, majd komolyan vett Budapest-képet pedig egy szambaiskola hölgytagjainak összes bája sem teheti jóvá.

Vö. valuska lászló: Hámori Gabriella testét nem írják tele 
Bujdosó Bori: Mindenütt rossz, de a legrosszabb Budapesten 
Jankovics Márton: A név kötelez 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek