Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜNNEPRONTÁS

Mozart: Titus kegyelme / Magyar Állami Operaház, Májusünnep 2010
2010. máj. 4.
Kellemetlen meglepetéssel indult az idei Májusünnep az Operaházban. Boschán Daisy 1991-ben, azaz születése pillanatában is elavult, sok tekintetben abszurd kvázi-rendezésében került színre Mozart utolsó operája, melyben a nemzetközi sztárok kétharmada csődöt jelentett. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Már a nyitány első pillanataiban bizonytalan árnyak vetültek az estére; összecsapott, pontatlan, kétes hangzási arányú előadást hallottunk, Fischer Ádámnak nem sikerült a büfé álmából felvernie zenekarát. És amikor a függöny felnyílt, csak fokozódhatott rémületünk. A várt, tipikusan mozartian feszült, azonnal a helyzet legközepébe mutató recitativo helyett (melyben a féltékeny Vitellia felszítja az őt rabszolgaként imádó Sextust, hogy ölje meg barátját és üzletfelét, Titust, a császárt), egy úgynevezett római klepetusba öltöztetett színészt, Bálint Andrást láttuk-hallottuk, aki versben beszélte el az előtörténetet, és megvilágította, hogy mit is kell majd látnunk a továbbiakban. Ha tolerálnánk is ezt a súlyosan operaellenes (színházellenes) húzást, dühünk tárgyaként még mindig megmaradnának Hegedűs Géza úgynevezett versei, ezek a páros rímes klapanciák, melyekkel sem az egyébként sokkal jobb sorsra érdemes Bálint András, sem a publikum nem tudott mit kezdeni. (És a külföldi nézők sem: a hátam mögött ülő olaszok olykor nevettek, olykor egyszerűn nem értették, mi is ez az egész kísértetjárás, és ezen nem segíthettek az angol nyelvű feliratok sem.) 

Jelenet az előadásból. (Fotó: Éder Vera)
Jelenet az előadásból (Fotó: Éder Vera)

Mint hírlik, a rendező azért hagyta el a secco recitativók nagy részét, mert azokat nem Mozart, hanem feltehetően tanítványa, Süssmayr írta – mindamellett persze Mozart megbízásából. Szóval, ami jó volt Mozartnak, az nem volt jó Boschán Daisynek. Ráadásul ez a tekintélytisztelet és sznobizmus ebben az esetben értelmetlen. Süssmayr szakmailag tökéletesen felkészült zeneszerző volt (nekem úgy rémlik, hogy ő egészítette ki mestere Requiemjét is, melyet mind a mai napig játszanak), akinek a recitatívók megírása nagyjából annyi technikai kihívást jelentett, mint e sorok szerzőjének elszívni egy cigarettát. Meg hát a néző nem hülye; ez a szájbarágós, iskolamesterien rímelős magyarázat elidegenítő és unalmas. Ráadásul következetlen is, hiszen az összes recitatívót természetesen nem lehetett kihagyni, mert ez esetben a dráma lesüllyedne egy kosztümös koncert szintjére, melyben áriák és együttesek váltakoznak, cselekmény és feszültség nélkül. És még így is fennállt ez a veszély. A rendezés ugyanis monumentalitásra törekedett, azaz az alakok bármiféle lélektani okadatolás nélküli „fenségére”, és ezt el is érte, amennyiben visszahozta a két-három kéz- és egyetlen fejmozdulattal dolgozó, lefúrt lábú énekes hagyományát. Így aztán megszűnik a dráma, és az énekeseknek nem marad más, mint az opera seria unt sémái és közhelyei szerint cselekedni, amelyben minden szereplő csak egy, legfeljebb másfél érzelemre van kárhoztatva. Azaz Vitelliát csak a bosszú mozgatja, Sextust csakis a szerelem, Anniust és Serviliát a hűség, Titust meg a kegyelem. Etc.

Szüle Tamás, Herbert Lippert és Várhelyi Éva
Szüle Tamás, Herbert Lippert és Várhelyi Éva

Ha túltettük magunkat ezen a rossz tréfán és elfogadtuk rossz sorsunkat, nem találtunk sajnos sok örömet a jelmezes koncertben sem. Titus szerepében a nagyon várt, Soltival, Harnoncourttal dolgozó Herbert Lippert az első felvonásban egyetlen szép, kerek hangot sem volt képes megszólaltatni, recsegett-ropogott, hamis volt, a felső regiszterben inkább markírozott, mint énekelt. A második részre kicsit összeszedte magát, a nagy, tépelődő accompagnato recitativóban ha hangilag nem is, alakformálási hitelességben meggyőző volt, és a kezdetinél sokkal jobb minőségben fejezte be fellépését. De hát ez nagyon kevés. Vitellia gyilkosan nehéz szerepében a másik sztár, Eva Mei meglehetősen hasonló pályát futott be, bár ő már az első részben is hallgathatóbbnak bizonyult. Hosszú és lenyűgözően szép, basszetkürttel kísért áriája („Non piú di fiori”) a második felvonásban némileg emlékezetes marad. De alakformálásra a félresikerült rendezés nem sok módot kínál, ezért a kitűnő szoprán is kénytelen volt ócska közhelyekre szorítkozni. Ha jól sejtem, a román mezzo, Ruxandra Donose döntött helyesen a színpadi alakításra lehetőséget nem kínáló helyzetben. Vagy csak az éneklésre figyelt, és mivel egyébként is remek formában volt, ő jelentette az oázist az igénytelenség és indiszponáltság tengerében. Roppantul bonyolult koloratúráit könnyedét teljesítette, hangja minden regiszterben kereken és fényesen szólt, nem hiányzott belőle a drámai erő sem. Nem kérdés, hogy joggal aratta a legnagyobb sikert.  

A magyar fellépők közül Wierdl Eszter tetszett a legjobban, naiv és őszinte Servilia volt, míg Várhelyi Éva Anniusként túl sok fojtottsággal, némi szellemi szájzárral énekelt. Szüle Tamás kongó hangú Publiust hozott.

Fischer Ádámnak köztudottan szívügye ez a sokáig mellőzött darab, mely csak az utóbbi évtizedekben kezdi elfoglalni helyét a nagy Mozart-operák között. Természetesen a partitúra minden árnyalatát ismeri, kisujjában van a dráma és a líra közti váltakozások felmutatásának művészete, érti, hogy miért látjuk ma ezt a dalművet sokkal többnek, mint egy megrendelésre írt és Mozartot csak kevéssé érdeklő, elavult opera seriának. Fischer 2006 októberében, a Művészetek Palotájában dirigált már Budapesten egy káprázatos (nota bene koncertszerű!) előadást, ezt most nem tudta megismételni, sőt megközelíteni sem, de hát ilyen énekes-gárdával, ilyen rendezésben erre nem is lehetett képes. Kedvetlenül, némileg talán motiválatlanul kezdett, de aztán egyre jobban tüzet fogott, és az első felvonás végére hatásos pillanatokkal ajándékozott meg. A második felvonás – legalábbis dirigensi értelemben – a tőle már megszokott magas színvonalon pergett, a zenekar is részben lendületbe jött; e szakaszból ki kell emelni a mesés basszetkürt szólót (csakúgy az első felvonásból a hatalmas és nehéz klarinét kíséretet Sextus „Parto, ma tu ben mio” kezdetű áriája alatt). De ez édeskevés, és egészében az előadás nem haladta meg a tisztes középszerűség szintjét.

Vö. Spangel Péter: Májusünnep Mozarttal 
Kolozsi László: Titusz a porban 
Boros Attila: Érdemes volt elővenni… 
Fáy Miklós: Titus kegyetlen 
Koltai Tamás: Májusi opera(r)ügyek 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek