Kis létszámú – főleg bennfentesekből verbuválódott – közönség gyűlt össze a MU Színházban az első estén. Berger Gyula megnyitója után az önként vállalkozó rövid játék résztvevője lehetett, míg a többiek nézhették ezt. A szervezők performansznak hívták, én a hátsó sorból inkább úgy láttam, hogy robothang instrukciói alapján koreografált csoportos szex ruhában.

Nanohach: Portrait. Fotó: Dragan Dragin

E közösségi élménnyel gazdagodva csöppentünk bele a cseh Nanohach együttes és a román koreográfus, Ioana Mona Popovici által létrehozott borongós-szorongós, mégis bájosan humoros világba. Öt ember kétségbeesett kergetőzése egy elátkozott, csupa-fekete cseresznyéskertben, ahol csak egyetlen cseresznyefa van, de annak sincs törzse. A szüntelenül mozgó, bukdácsoló, trappoló alakokat mintha felgyorsítva néznénk videón. Néha egyenrangú társak, máskor az önjelölt főnök bábjai. Számonkérőn mutatnak a másikra, pedig az nem követett el semmit. Némán veszekednek, hangosan bőgnek, kikacagják egymást. Elszakítják egymástól a szerelmeseket és elpusztítják a másik által óvott virágot. Máskor aggódva rohannak ahhoz, aki bajban van. Négyen gyengéden tartják karjaikban az ötödiket, mindegyik a társuk más-más testrészét mozgatja. Életmentő cseresznyeszemet nyomnak erejét vesztett társuk szájába. Arckifejezésük sértődött, durcás, bárgyú, megszeppent: mint egy csapat felnőttet játszó gyerek. Sajnáljuk őket, de nevetünk is rajtuk. Történetük mintha irónia-burokba lenne csomagolva, ezért tudjuk őket végig kívülállóként vizsgálni. Mint azok a méretes, komótosan lebegő, némán tátogó halak, melyek a plafon közepéről belógatott akváriumból szemlélhetik az eseményeket. Ha én akváriumi hal lennék, éppen ilyen hektikus és nevetségesen értelmetlen világnak tartanám az üvegfalon túliak világát.

Arena Dances. Fotó: Kozár Edit

A fesztivál másik nemzetközi napján az amerikai Arena Dances mutatta be háromszereplős előadását. Mathew Janczewski Plastic Language című koreográfiája hagyja a tánc nyelvét megszólalni. Nem akar történetet elmesélni, nem nehezen megfogható belső érzéseket kódol mozgássá, nem kell furcsa, jelképes színpadon lévő tárgyak jelentéseit megfejtenünk. Belefeledkezhetünk a lazán kapcsolódó blokkokból álló, csaknem egyórás előadásba. Lendületes, szapora ütemű városi jövés-menést idéző intróval indítanak. A táncosok utcai ruhában vannak, törzsükön keresztben átvetett válltáskák. Határozott mozdulatokkal járják be a teret, majd fesztelen csevegés közben tréningruhát vesznek fel. Elmélyült, meditatív és játékos mozgássorok, szólók, duók, és triók váltják egymást.

Arena Dances. Fotó: Kozár Edit

Emlékezetes, amikor mindhárman egy-egy széken ülve merednek a széklábak elé a földre vetített téglalap alakú fényablakba. Mintha legalábbis az örök fiatalság forrását találták volna meg, bizonytalan, lassú mozdulatokkal mártják a fénybe először csak lábuk hegyét, majd egyre bátrabban merítkeznek meg benne. De a csábító elemmel való érintkezés mindig csak rövid pillanatokra, a székeken egyensúlyozva születik meg, mígnem egyikük váratlanul bele nem fekszik a fénybe, ezzel véget vetve az epizódnak. Aztán újabbak jönnek, például cirkuszi artistákként lendítik, dobják és kapják el egymást, önfeledten produkálják magukat egymásnak és a közönségnek, máskor meg rongybabaként, egymással tréfálkozva keringőznek Chopin zongorafutamaira.

Sisterhood. Fotó: Kozár Edit

A szimpatikus trió sokszínű, érdekes, előadását talán többen is láthatták volna, ha nem a Bakelitben van. Kiderült: az érdeklődő „tömeg” nagysága nem az aznapi program minőségétől, sokkal inkább a helyszín bejáratottságától és vonzerejétől függ. A gyárszínház egyelőre nem versenytársa az impozáns Nemzeti Táncszínháznak. Hiába a családias hangulatú büfé vagy a l épcsőfeljáróban egyéb remekművek társaságában megtekinthető Lejárt lajhár című alkotás, a Bakelit mégiscsak egy külvárosi ipartelepen van, elhagyott gyárépületek és az Illatos úti prostik szomszédságában.

Ami a látogatottságot illeti, az utolsó nap egyértelműen áttörést hozott. Zavartan szemléltem a MU Színház kávézóját ellepő emberrajt, míg rá nem jöttem a magyarázatra. A Budapest Tánciskola, úgy tűnik, testületileg kivonult, hogy megtekintse a zárónapon műsorra tűzött Bakó Tamás-koreográfiát, melyet a fiatal táncos kifejezetten az iskola növendékei számára készített. A kamaszos lelkesedés felrázta a hangulatot, de azért azon eltűnődtem, hol lehettek ezek a fiatal táncosok az elmúlt napokban…

A Serenade című előadást alig várva, türelmetlen mocorgással nézte végig az este első felét a nézősereg. Ladjánszki Márta Belgrádban és Prágában már jutalmazott darabjának, a Magyarországon ezen az estén bemutatott Sisterhoodnak a kezdetén, többfelől fojtott kuncogás bugyogott fel a csöndet megtörő emberi ugatásokat hallva. Mint egyazon alomban született újszülött kutyakölykök, úgy vonított a két meztelen nő a földön kuporogva, vaksin fészkelődve. A válasz nélkül hagyott segélykérés, reménytelen csaholás egymás mellé sodorta őket. Költői képek villannak fel a kettejük közti kötelékről. Saját személyiségük – és emberi ruhájuk – felöltésétől, az egymásrautaltság, a dominanciaharc fázisain keresztül egészen a másik elfogadásáig.

Serenade. Fotó: Kozár Edit

A nehezen emészthető, székbe préselő pillanatok után a Serenade lezser harsánysággal kürtöli világgá a mindenki által ismert érzelmet: a szerelmet. Pontosabban a kamaszok szerelmét, hét változatban, hét fiú által megjelenítve. A sok humorral és szándékosan giccses slágerekkel fűszerezett darab legnagyobb erénye, hogy nem kényszerít a táncosokra semmit, amit fiatalságuk okán képtelenek lennének hitelesen eltáncolni. A fiúk fürdőznek a rájuk szabott szerepekben. Az előadásnak nem is volt más célja, mint lehetőséget adni nekik, hogy produkálják magukat, ezért az előadás hossza sem a téma mélységéhez igazodik, hanem pontosan addig tart, amíg mindenki el nem táncolta a maga szólóját.