 Baráti Kristóf |
Raveltől a hegedű-gordonkaszonáta és az a-moll trió, Messiaentól pedig – a koncert második részében – a Quatuor pour la fin du temps. Utóbbi előadásához az iroda négy trónörökös-művésze közül háromra, Fülei Balázsra, Baráti Kristófra és Várdai Istvánra volt szükség – a klarinétszólam mindenképp „külsős” közreműködőt igényelt volna, betegség miatt azonban ráadásul beugró külsős, a főiskolás (hogy ennél a patinás csengésű szónál maradjunk) Kohán István játszotta. Kohán vitathatatlanul az est egyik főszereplőjévé vált, s nem csodálkoznánk, illetve nem bánnánk, ha idővel hivatalosan is elnyerné a legkisebb királyfi rangját. Az est atmoszférájának családiasságához és egyszersmind telítettségéhez az is hozzájárult persze, hogy az éppen nem szereplő trónörökös, Farkas Gábor is ott szurkolt a többieknek, a lapozó pedig generációjuk egyik ugyancsak kiemelkedő hangszerese volt.
A trónörökösök persze nincsenek egyforma távolságra a jelképes tróntól. Különösen Baráti Kristóf tekinthető immár befutott művésznek közülük, de szorosan ott van a nyomában Várdai István is. A két zongorista az, aki valóban – már csak életkori okokból is – a trónörökösi fázisban van, ez azonban nem teszi őket kevésbé ígéretessé vagy rokonszenvessé. Sőt, kifejezetten szívderítő az a szinte kézzelfogható szolidaritás, amellyel a közös mászókötélen segítik egymást a csúcsok meghódításában.
 Várdai István |
A Debussy emlékének ajánlott, hegedűre és csellóra írt szonáta karcsú, finom és koncentrált előadásban hangzott fel – ami éppenséggel nem jelentette az átütőerő, a temperamentum hiányát. A darabot különlegesen nehézzé teszi az előadók számára az a lineáris írásmód, amely – a hegymászó-hasonlaton még egyet csavarva – azt jelenti, hogy végig „kitett” helyzetben kell játszaniuk, alig vannak a nüanszokat ápoló és eltakaró tuttik, akkordikus részek. Mindkettőjük játékát a koncentráltság és a maximális alkalmazkodás jellemezte, az együttes produkciót pedig a differenciáltság, az effektusok, karakterek maradéktalan kibontása az áttetsző és kristályszerű nyitó Allegrótól a választékos, de mélyen szenvedélyes lassú tételen át a minden groteszkségével és humorával együtt is sodró erejű, impozáns biztonsággal előadott zárótételig. Ha egyéni teljesítményekre bontjuk az előadást, akkor meg kell jegyeznünk, hogy Várdai – különösképp a Lent szólójában – az intonáció és a hang magvassága tekintetében meg-megingott néhány pillanatra, s kettejük közt Baráti Kristóf volt az, aki minden tekintetben és kihagyás nélkül klasszisnak bizonyult. Az összjáték erőterében azonban az árnyalatnyi különbség irrelevánsnak bizonyult.
A két vonós Fülei Balázzsal kiegészülve Ravel másik remekét, az a-moll triót is méltó és izgalmas módon szólaltatta meg. Fülei zongorahangja érdekes módon inkább introvertált volt, semmint briliáns vagy előtérbe tolakodó; önmagában véve akár erőtlennek is tűnhetett, bár ennek lehetett oka a hangszer is. Együttesben azonban Fülei játéka hatalmas integráló erőt jelentett, szólóinak – így a lassú tétel bevezetőjének – jelentékeny súlya volt, s a hang is ideálisan vegyült a vonósokéval. Baráti játéka új csúcsokra emelkedett, különösen az első tételben ragadott magával minden regiszterben ragyogó szépségű hangja, staccatóinak ritmikai energiája, játékának kontrolláltsága. Ugyanebben a tételben Várdai Istvántól is hallhattunk igazán szuggesztív pillanatokat. Emlékezetes volt még a scherzo szerepét betőltő II. tétel – Pantoum – briliáns könnyedsége és a zárótétel remek dramaturgiával felépített záró fokozása.
 Fülei Balázs |
A szünet után Messiaen Quatuorja, a koncert kétségtelen tetőpontja következett. Tetőpont volt elsősorban azért, mert a látomásos, gazdag és nagy ívű darab a maga valószínűtlen szépségének teljességében szólalt meg, vagy inkább, Kurtág György szavával, megtörtént. Szépséges volt a II. tétel végtelen nyugalmú természeti képe, monumentális és magával ragadó a VII. kozmikus tetőpontja a posztlúdiumként következő hegedő-szólótétel előtt. Utóbbit Baráti Kristóf nagyszerűen játszotta, méltóan zárva mind a kompozíciót, mind az egész estét. A hangverseny legfeledhetetlenebb pillanata azonban a mérhetetlen szomorúságú III. tétel volt, az Abîme des oiseaux, amelyet a húszéves Kohán István olyan fenséges nyugalommal és megrázó egyszerűséggel játszott el, misztikus módon újra meg újra a semmiből kicsírázó, megbabonázó hatású hosszú hangokkal, amihez, úgy képzeltem eddig, sok évtized művészi és emberi tapasztalata szükséges. Nos, tévedtem.