Észre se vettem, és egyszer csak Ámosz Oz mellé sodródtam. A Könyvfesztivál hivatalos megnyitója után a (dísz)vendégek és a (nagy)közönség együttesen vonult át a Teátrum épületéből a Jövő Házába, az izraeli vendégstand avatójára. „Hol van Ámosz Oz?”, kérdeztük egymástól, mire jóformán belebotlottam az íróba. Másnap reggel a Fesztiválra menet a Millenáris halastója mellett kerültem mellé. Köszönés, biccentés, mosoly.

Ahhoz képest, hogy egy ilyen háromnapos díszvendégséget nem lehet máshogyan végig csinálni, mint a protokolláris rutin eszközeivel, tettetett és/vagy ösztönös kedvességgel, Oz jelenlétével (kék ing és turistadzseki), megnyilvánulásaival és kiszámítható válaszainak váratlan hangsúlyaival mégis egyike lett a legszimpatikusabb díszvendégeknek.

Az idei évben a díszvendég nemzetisége és a meghívott ország – a korábbi évektől eltérően – egybeesett. Tavaly Ljudmila Ulickaja és a román irodalom, egy évvel korábban pedig Bret Easton Ellis illetve a kínai könyvkultúra volt – egymástól függetlenül és függetlenítve – vendégül látva a Millenárison. Ugyanakkor a két vendégmandátum egyezésére is van példa: Günter Grass és a német, illetve Jorge Semprum és a spanyol irodalom egy időben, egyszerre jött Budapestre. Nyilvánvalóan lehet előnye mindkét megoldásnak. Egy nagyszerű alkotó felnagyíthatja nemzete irodalmát, ráirányíthatja a figyelmet a kortársakra, a hagyományokra, a sajátos ízekre, de fennáll annak is a veszélye, hogy akaratlanul elállja az utat a többiek elől, és éppen hogy nem tágítja, hanem szűkíti a perspektívát.

Az idei egybeeső párosítás – Oz és az izraeli irodalom népszerűsítése – inkább kioltotta egymást. Pontosabban volt Oz, aki mintegy reprezentálta Izraelt, és volt egy szellős, kék-fehér izraeli stand, érdekes fényképkiállításokkal és turisztikai anyagokkal. Izraeli könyvtár helyett egy páratlan izraeli könyvsztár érkezett. Oz kitakarta Izraelt, a végeredmény pedig a megkapó Ámosz Oz lett, mint egyszemélyes Izrael, azaz Oz-rael. A területi és az egyéni mandátum kettéosztására remek példa volt a tavalyi könyvfesztivál. Ljudmila Ulickaja az egyik legnépszerűbb kortárs világirodalmi név Magyarországon, dedikálásakor a sorok valóban kígyóztak, a vendégország Románia pedig tucatnyi íróval érkezett hazánkba. Könyvbemutatók, pódiumbeszélgetések, könyvszakmai programok követték egymást, a két szomszédos kultúra között az erdélyi irodalom és irodalmárok segítették a tolmácsolást. Kifejezetten öröm volt idén is meglátni a román standot, amely lényegesen kisebb persze, és még nagyobb öröm Gabriela Adameşteanu Az elveszett délelőtt című remek regényét immáron magyarul is olvasni.

Ritka, hogy valaki előbb születik meg, mint anyaországa. Ámosz Oz egyike ezeknek a koraszülötteknek, a mai napig pontosan emlékszik Izrael születésének, államalapításának a perceire, és emlékszik azóta is mindenre, szépre és csúfra, szerethetőre és sötétre, ami Izraelben és Izraellel történt. Ennyiben Ozt megfeleltetni az izraeli irodalommal csak elsőre tűnik nagyotmondó zsurnalizmusnak. Az élő lelkiismeretekkel két rossz történhet: vagy lelketlen ellenfelek ellehetetlenítik a nagylelkű élő lelkiismeretet, vagy túl-lelkes segítők lélekszakadva addig lelkesítik az élő lelkiismeretet, amíg nagyképű intézmény lesz belőle. Ez különösen akkor látványos, amikor az ünnepelt szerző a párbeszédről beszél folyamatosan – monológban.

Ámosz Oz

Ámosz Oz egyszerre hasonlít két amerikai színészre: Paul Newmanre és Martin Landaura. Tekintete az előbbit, mosolya az utóbbit idézi. Jellegzetes mediterrán akcentussal beszéli az angolt, nagy szókinccsel, szemléletes metaforákkal. Ettől a kopottabb-csiszoltabb hanghordozástól, minden mondata eleve meggondoltabb, vagy minden gondolata eleve kimondottabbnak, de nem kimódoltabbnak tűnik. Oz hangját többször is lehetett hallani. A fesztivál nyitónapján Váradi Judit beszélgetett vele bő egy óra hosszan a Teátrumban, másnap pedig a szűkszámban megjelent sajtó képviselőinek válaszolt. Váradi rutinos érzékkel tárazta be a pódiumbeszélgetés főbb témáit. Az írás és az olvasás életrajzi vetületei, az író-sztáríró státusz megélése, az alkotás lélektani és technikai rúgói valamint igen nagymértékben az izraeli kultúra és közélet jelenlegi helyzete. Oztól meglepőt kérdezni nehéz, de meglepő módon igyekszik variálni a válaszokat. Alighanem léteznek a fejében sémák, modellek, és a pillanatnyi diszponáltság vagy hangulat, érkezés függvényében bontja ki ezeket a válaszcsomagokat.

A közhelyesebb válaszok közé tartoztak azok, ahol a történetek gazdagságáról, a fantázia tárházáról és a párbeszéd fontosságáról beszélt, bár mint megjegyezte, Izrael a hét és fél millió próféta és miniszterelnök állama (nálunk régen legalábbis 10 millió szövetségi kapitány volt, most, mintha néha egy se lenne), és hogy egy izraeli még saját magával se ért egyet. (Ebben önmagával egyet értett.) Akármennyire is volt giccsgyanús az a szekvenciája, ahol Izrael nemzettörténetét és a saját élettörténetét egybefonta, végeredményben igencsak ritka és rendkívüli, hogy valaki tízéves fejjel, tehát már értve, de még csodálva a világot, átéli, hogy megszületik az anyaországa, majd az elkövetkező hatvankét évben folyamatosan, napi szinten, tündéri-kritikai realistán örökíti meg és beszéli el az ország változásait-alakulásait. (Néhány szóval még a modern héber nyelvet is gazdagította.)

Oz gyerekkorától kezdve konok és boldog megfigyelője a világnak, erre kiskorában kényszer vitte rá. Elmondása szerint minden úgy kezdődött, hogy jobboldali szülei élénk társadalmi életet éltek, magyarán egész nap a kávéházban politizáltak. A kis Ámosz Klausner, hogy valamivel kitöltse az időt, amíg szülei diskuráltak, elkezdte figyelni a világot. Az asztal alól először a cipők tűntek fel neki, melyek sokat elárultak a lábról és a gazdájukról is. A cipőket a mai napig kiemelten vizsgálja. Később a ruházatok és a mozdulatok összefüggéseit fürkészte. És ha végighallgatta-unatkozta a jobboldali szemináriumot, kapott egy gombóc fagylaltot. Talán innen is datálódik fagyos kapcsolata édesapjával, aki jobboldali értelmiségi volt, mire Oz baloldali traktoros szeretett volna lenni. Az egyik mindenképpen összejött neki, a másikkal – szerencsénkre – nem volt szerencséje: ma ugyanazt csinálja, amit apja próbált sikerek és visszhang nélkül. Egész nap könyvek között ül és ír, hogy ezáltal újabb könyvek szülessenek.

Izrael kapcsán az ország multikulturális jellegét dicsérte, az izraeli kultúra aranykora tart már egy ideje, és még tarthat is szerinte. A békét illetően módfelett optimista. Azért is módfelett, mert a politikusok nem adnak rá módot, hogy elbizakodott legyen, de „a beteg (Izrael és Palesztina) felkészült a kockázatos műtétre, már csak az orvosoknak kellene hozzálátni a beavatkozáshoz”. Határozottan visszautasította, hogy ez kulturális vagy vallási háború lenne, szerinte csakis a földért folyik a harc, melyhez mindkét népnek, nemzetnek joga van, a többi csak a fundamentalisták ideológiája. Talán ezért is van Izraelben az írónak pedagógiai-morális mozgásköre (mozgáskényszere) is. Ebből a szempontból Oz szerint Magyarország Izraelhez áll közelebb, az írók mindkét kultúrában útmutatók, irányadók, nem pusztán szórakoztatnak, mint az angolszász és nyugati irodalmakban. Ámosz Oz a legjobb lapjain és talán a legjobb napjain szórakoztatva és szellemesen mutatja fel az utak gazdagságát, a párhuzamosok végtelen fontosságát és  hogy akármelyik úton is induljunk el, érezzük magunkat útközben is legkivált otthon.

Vö. "A jó és a rossz konfliktusa érdekel" / Szekeres Dóra interjúja Ámosz Ozzal