Ricardo Adolfo

Az idei Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján a fiatal szerzők is féltek magukról nyilatkozni ‒ ki tudja, mi lesz belőlük. 

A Könyvfesztivál programjai közt szereplő, idei Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján 16 szerzőnek nyílt lehetősége a magyarországi bemutatkozásra. A nagy létszám miatt a kerekasztal-beszélgetés sem egy, hanem két szekcióban, és még így is inkább nyújtott ovális alakban zajlott. Habár minden szerző röviden bemutatta művét, a közönséget nem érte készületlenül az esemény, hiszen egy impozáns katalógus mellett a Lettre és az Élet és Irodalom is közölt részleteket a munkákból. A könyvekről alkotott szilánkos ismereteket, részletek által, mozaikként felépülő elképzeléseket a beszélgetés lett volna hivatott pontosítani. Ez azonban a félénken nyilatkozgató szerzők miatt kissé nehézkesen zajlott, főleg az ifjabb alkotók körében, jóllehet a két szekciót stafétával moderáló Gács Anna és Forgách András mindent megtett a motiváció érdekében.

Habár a csoport kettéosztása inkább véletlenszerű, mint tudatos válogatás mentén történt, mégis mindkét szekció megtalálta azt a közös pontot, amely valahogyan minden szerzőnél előbukkan. Az első csapatnál ez a kérdés az emigráció, az otthon és a nemzeti irodalom problémája volt, részben azért, mert többségükben maguk a szerzők is külföldön élnek, tanulnak, részben pedig az idegenséget tematizáló regények miatt.

Natasa Kramberger

Az angolai születésű, korábban Lisszabonban, Makaóban, Londonban, jelenleg pedig Amszterdamban élő Ricardo Adolfo könyvének (Mi minden történt velem, mióta meghaltam) egy idegen kultúrába és nyelvbe csöppent család áll a középpontjában. A nagyvárosban elveszve bolyongó emberek hol itt, hol ott tűnnek fel. Témájából fakadóan Ricardo Adolfoé azon ritka könyvek egyike, amelynek jól áll a részletek közléséből származó, impressziókból épülő olvasat. Hasonló, városban csatangoló témát jár körül a szlovén Natasa Kramberger, aki Szeder-égbolt című regényében egy – bicikli híján, Amsterdamon gyalogosan átkelő – szlovén lány gyerekkori emlékeit és az általa megtapasztalt városszeletkéket rendezi egymás mellé. A beszélgetésen mind Kramberger, mind Ricardo Adolfo kiemelte, hogy a történetszilánkok az apró részletekből, lényegtelennek tűnő tárgyakból, emlékekből összeálló, költözésre kész emigráns létet hangsúlyozzák. Az emigráció témáját a szlovák Michaela Rosová egy ironikus gesztussal gazdagította: regénye részben Izraelben játszódik, ahol azonban sosem járt, így leginkább Google képtalálatokból építkezett, az internet által bebarangolható világot téve meg a cselekmény helyszínéül.

Az otthoni idegenség témáját érintette a svájci Arno Camenisch, aki Sez Ner című könyvét németül és rétorománul írta, nyelvileg is kiemelve a kulturálisan elszigetelt alpesi tehénpásztorok világát. (Szerencsénkre Camenisch néhány mondatot felolvasott a szövegből, így élvezhettük a dallamos rétorománt, amelyen a tehén leírása leginkább egy ősi, verses prédikációra hasonlított.) A Magyarországot képviselő Horváth Viktor Török tükör című regénye is elidegenedik saját kontextusától amennyiben török szempontból ír a 16. századi Pécsről, megtörve így a muzulmán megszállókat idegen, gonosz, félszemű janicsárként ábrázoló romantikus hagyományt (kritikánk a kötetről itt olvasható – a szerk.).

Arno Camenisch

Gács Anna rendkívül érdekes kérdései nemzeti irodalomról, elit és népszerű kultúráról, az internet irodalomra gyakorolt hatásairól sajnos nem váltottak ki heves vitát. Talán emiatt kezdte Forgách András jóval provokatívabban a második szekciót, ahol központi problémává azt a kényes kérdést emelte, hogy miként lesz valakiből negyvenen túl elsőkönyves. A csoportban valóban több veterán kezdő ült, akiket jól ellenpontozott a tizenkilenc éves észt Grete Kutsar. Az ifjú lány egyébként meglepően merésznek bizonyult idősebb kollégáival szemben, elmondása szerint ő egyszerűen fogta magát és belevágott különös, misztikus elemeket felvonultató, horrorfilmekből táplálkozó könyvének publikálásába. Ehhez képest az idősebbeket Forgách egyszerűen könyvpusztítóként titulálta, hisz többen azért rukkoltak elő csak most első regényükkel, mert a korábbiakat, némi elbizonytalanodást követően, megsemmisítették.

Talán a nagyobb élettapasztalatnak köszönhető, hogy több szerző is saját hazájának közelmúltját, az elmúlt évtizedek politikai eseményeit és azok következményeit szőtte bele regényébe. Az olasz Giorgio Vasta A megfogható idő című regényében az 1978-as olaszországi erőszakos eseményeket dolgozza fel. A dán Martin Kongstad A fia sírján táncol című művében a kivándorolt, majd visszatérő dán apákról és a ’68-asok nemzedékéről ír. A horvát Anela Borčić Garbin, a rossz szél című munkájában tárgyalt elmérgesedő családi viszonyokat a délszláv konfliktus allegóriájaként is olvashatjuk.

Anela Borčić

Ugyan nem a negyven pluszosok számát gyarapította, de szintén nem az egyetemről érkezett a román Daniel Mafteiu, aki Kis értekezés a kulináris menedzsmentről című könyvében a vállalati nyelvbe belefáradva rajzol ironikus képet egy ufo-yuppie szupernő párkeresési próbálkozásairól. Az első személyű narrátorral játszott a holland Vincent Overeem és a spanyol Fernando Clemot is, ám ők nem nemet és bolygót, hanem kort váltottak elbeszélőjük által (remélhetőleg nem kései elsőkönyves zavarukban tették). Overeem 18 éves elbeszélőjét mozgatja előre-hátra az időben, Clemot pedig egy idős, kiégett írót tesz meg központi figurává.

Talán a betöltött dekádoknak köszönhető, de az idősebbek jóval határozottabban nyilatkoztak jövőbeli terveikről, mint ifjú kollégáik. Többen könyvük folytatásán vagy új könyveken dolgoznak, míg a fiatalok első munkájuk forgatókönyves, esetleg képregényként való feldolgozása mellett leginkább ihletvárásról és témagyűjtésről tudtak beszámolni. Micheala Rosová őszintén beismerte, hogy ő még gyereknek érzi magát, a további könyvtervekkel pedig még ráér. Mi pedig jól tesszük, ha várunk, hiszen több, korábban az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján bemutatkozott szerző azóta elismert és termékeny alkotóvá nőtte ki magát.