Szerencsére a táncművészek ezzel az érthetetlen felsőbb utasítással mit sem törődtek. Meg is kapták az ovisok a nemekre vonatkozó eligazítást a Magyar Mozdulatművészeti Társulat Répa, retek, mogyoró („Kezdődhet a konyha-show!”) című előadásától. Sőt, a társaság még tovább ment: megkezdte a hasznos fogyasztók kinevelését, akik, ha épp nem a munkahelyen a monitor előtt, akkor bizonyosan otthon, a tévé előtt tespedve élnek valóságshow-t, és szupermodell-külsejű „időjósokkal”, főzőcskézős csatornákkal és celebes vacsorákkal múlatják az időt.

Jelenetek a Répa, retek, mogyoró című előadásból

Tény: ehhez nem lehet elég korán hozzászoktatni a mi csimotáinkat. Még hogy mese, meg történet… Ragaszkodjunk a technokórhoz. A dolog „pikantériája” viszont az, hogy mindezt épp a Mozdulatművészeti Társulat műveli. Vajon miféle logikai bravúrral facsarták ki magukból eme szellemidegen, gyerekeknek szánt „konyha-show-t”? Vajon miből gondolták, hogy a gyerekek – még ha a szülők mellett edződnek is tévédramaturgiából – értik, mit jelent az egyes jelenetek közt hangosbemondóból károgó „oké, gyerekek, átállás”, meg „kamera”, meg minden egyéb fontoskodó szakkifejezés? A répa-tévé minden adást fog: a misét celebráló papot ironikusan mutató vallás-perceket, a sztepp aerobikot (a Mozdulatművészeti Társulattól), pajzán versikét a pizzatésztán elterülő szalámiról, házasságkötősdit, disznótrancsírozósdit, fűszerneveket elrapelve, hízlaló ételek dicsőítését és egy versenyt a finomfőzelékbe jutásért a karfiol meg a zöldborsó között. Izgi. Ja, és ne feledkezzünk meg az erotikus csatornán „csutkára vetkőző” Golden Dalmáról sem. Mindezek után a Szépség és szerelem – vagy valami hasonló – címen elhangzó popdalon már meg sem lepődöm. (Azon viszont igen, hogy értelmesnek hitt felnőttek gyermekelőadás címén kvázi ironizálgatnak a mumus médiával.)

Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

A műsorvezető egy kiszuperált rock-sztár külsejű muki (Kövesdi László), Rod Stewart-ősz parókájában, bár azt többször is lecseréli kékre, feketére. A szövegírónak olyan elképesztő nyelvi blavúúúúlokla telik csak, mint „koelogláfia”, meg „berosál”, meg „zsebretett zsemle”. Apropó koeogláfia: az aztán van, már ha az endékás úszónő-szerelésbe bújtatott táncosok szökdécselését és széles nagy mosolyát annak nevezhetjük. És vannak zöldségszerű jelmezek is, viszont azok a nagy barnák, amelyekben ártatlan krumplinak tűnnek az úszónőket magukhoz húzó fiúk, valójában napbarnított szumóbirkózó-háj. És ez a test-test elleni küzdelem már nem a szakácsnő meg a zöldségek közt folyik.

Egy-két momentumnak még így is örvendhettek a kicsik az állítólagos „mozdulatművészeti mesejátékban” (a mesejáték minimum három piros vonallal aláhúzandó: durva elírás!) – a villódzó neonfényeknek az elején, a közepén és a végén; a kő-papír-olló mondókának (amitől zengett a ház), egy kis közös mozgásnak a szövegíró „tunkolós versére”, meg a néhány pillanatra feltűnő műanyag napkorongnak.

Péter és a farkas. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Bozsik Yvette Péter és a farkasa viszont kenterbe ver nem egy felnőtt táncelőadást. Szép, érzékeny, ráadásul gyereket (gyermeki lelket) képzel nézőjének, és azt komolyan veszi. Az ismert Prokofjev-darab Bozsik-változata telis tele van ötlettel, apró geggel. És okos. Nem csak azért, mert Péter egyik megszemélyesítője, egy öt év körüli kisfiú, az előadás elején elmagyarázza, hogy kik a szereplők, hogy a zenei hangoknak hogyan feleltethetők meg (például az oboa a kacsával, az ütősök a vadászokkal azonosíthatók). A szereplőválasztás, a díszlet, a különböző karakterek mozgása, a fény igazi kalandvilágba vezet, ahol az ügyes, a bátor, a jószívű győz, és amelyben a felnőtt cinizmus (lásd Répa, retek, mogyoró) ismeretlen szerzet. S mindeközben elég ügyes ahhoz, hogy finom fricskákat is magába fogadjon, mint például az amerikai vadőrnek öltöztetett pökhendi-balfácán vadászok. De a legemlékezetesebb talán mégis az álombéli viadal, a kung fu-filmek repülő harcosai módjára animált Péter-figurával, farkassal, nagyapóval.