Pár évvel ezelőtt kijött egy nagy terjedelmű, szerfölött furcsa szépirodalmi munka, mely inkább tetszett szociológiai tanulmánynak, mint regénynek. Dr. Kovács István állt a borítón, és a kötet A vidéki fiatalok Budapesten címet viselte. Talán ez az elidegenítő és részben erősen félrevezető megjelölés lehetett az egyik fő oka, hogy a teljesen eredeti hangú kötet – melyet valójában Barta András írt – majdnem tökéletesen visszhangtalan maradt, még a legvájtabb fülű irodalmi folyóiratok is csak szőrmentén emlékeztek meg róla. Nem úgy a Szőranya Emlékzenekar (működött 1994-2004 között), és aztán ma is dolgozó utódja, az Új Párduc (miért, volt régi is? – kérdezhetné a tájékozatlan olvasó), amelyek frontembere, énekese és szövegírója, az egyik legszellemesebb és legokosabb fiatal magyar irodalomkritikus, Keresztesi József több dalában is megénekelte a regényt illetve annak hangulatát. De ez még nem volt elég, vagy miként Váci Mihály dallotta egykoron: „Nem elég a célt látni; / járható útja kell! / Nem elég útra lelni, / az úton menni kell!” Mert a vidéki fiatalok a fővárosban témához „a vidéki fiatalok vidéken” téma kapcsolódik, és akkor úgy érezhetjük, ez, vagyis a vidékiség az egyik alaptémája a zenekar és Keresztesi dalszövegeinek. Az út, amelyen végig kell menni.
Most végre könyv alakban is elérhetők a szövegek, és természetesen, mint ilyen esetben mindenkor, felmerül a kérdés: vajon a zene nélkül élvezhetők-e? Azt hiszem, nagyon is. (Sőt, egyesek azt állítják, a zene nélkül még jobban is…) Roppant szellemes, virtuóz rímekkel operáló, sokféle irodalmi utalást tartalmazó, a társadalmi kérdésekre is határozottan reagáló, erősen parodisztikus, lendületes, jól énekelhető és szavalható, a legjobb Parti Nagy Lajos-féle, nyelvrontós játékokon nevelődött dalok, vagyis valódi versek ezek, melyek legjobb soraiban igazi költői ihlet dolgozik. Íme így mulat egy vidéki fiatal vidéken: „folyik a vér az utcabálon / meg a gulyáskrém a kardigánon / erős pista olaszliszka / mopedet húzat a falangista…” Ebből következően a kilátás nem valami vidám parkra nyílik: „a szellem romlott és a hús se finom / túl akarok lőni a céljaimon”. S ez többnyire sikerül is, hiszen a költői Én nem csak a saját hazája, hanem például a rabláncokban vergődő Svájc iránt is felelősséget érez: „sötét felleg tornyosul / a madarak messze szálltak / sírnak a svájci anyák / szabadságot svájcnak”. Amúgy persze a helyzet globálisan reménytelen, de nem komoly: „Csiribiri, csiribiri, Jóisten – / nemhogy lófasz, ló sincsen.” Ráadásul baljós társadalmi események felhőzik Budapest egét, hiszen kitört a brókerlázadás, a bokszerlázadás után nekünk ez jutott: „Figyeld, a brókerzászló hogy kering / Hogy vakít a fehér brókering / A kormányerők meg a brókerfelkelők / Összecsapnak a Vidámpark előtt.” És ebben a helyzetben mintegy természettől adottan merül fel az élet értelmére vonatkozó már-már heideggeri mélységű sorskérdés: „Lali, miért van, hogy időnként / a szemünkbe csúszik a jövőkép? / És miért hiszik a tehénkék, hogy a boldogság egy fejőgép?” A kérdések sokasodnak és egyre mélyebb medret vájnak: „hova tűntek a konzis lányok / akik pumpálták Bachnak az orgonát?” , hogy aztán egy nagy, üllői-úti elégiában érjenek el a csúcspontra: „Ti pézsma, ti naftalin. / ó, régi szőranyák! / Ti fröccs az élet asztalin, / ti sósperec, ti aszpirin, / ti rozsdás hintafák! / Hová röpült a svung? Tovább? / S a testmeleg, jaj, merre szállt, / ó, régi szőranyák?”
Az eltűnt testmeleg nyomában. Erről van szó. Amely csak a szerelem révén szerezhető vissza ironikusan: „vedd föl a kockás szoknyádhoz a szürke szvettered / és gyere: egy zóna szívpörköltet rendelek neked”. Ami marad, szomorú, de kissé dacos rezignáció: „Hátrahagyni a birodalmakat / A rock’n roll-t meg a térerőt / legyen ez egy kompromisszumok nélküli / Csütörtök délelőtt.” Petri örökhétfője után akkor most van egy örökcsütörtökünk is.