A Nemzeti Színház előadása nem deklarál egyértelmű választ, mi motiválja az uralkodó elhatározását, amikor átadja a kormányzást leányainak és férjeiknek. A drámaindító pillanat, túl évszázadok óta talányos, problematikus jellegén, kérdések sorát teszi fel a nézőknek. Miféle udvari és vendég népség verődött össze a hatalomváltás rendkívüli eseményére? Kik ezek a vándorkomédiások módjára jobb-rosszabb öltözetű alakok, roskadt egzisztenciájú férfiak, szélfúvás-, tengericsiga- és egyéb frizurás nők? Hol az az Ecseri piac vagy elit butik, ahol szert tettek ruhadarabjaikra, cipőikre? Milyen lehet a drámabeli Angolhon éghajlata, hogy prémgalléros palástot visel az egyik, strandpapucsban jár a másik? S netán Lear kétszer nősült, hogy vele egykorúnak tűnő idősebb s már nem első virágjában levő középső lánya mellett a harmadik mintha még ki sem nőtt volna a leánykollégiumból?
 Kulka János és Mészáros Piroska |
Fürkészhetjük akárhogy Gothár Péter rendezését, valószínűleg csak ő tudja, mi az összhangzó értelem az epizódok, megoldások tarka vegyülékében. De lehet-e „tarka” a bemutató, amelyre még fényesen világított perceiben is egy birodalom általános rosszkedve, polgárainak a túlzott ambíciókban vagy elhamvadt szándékokban is érződő letargiája, lappangó-terjengő szorongása, morális elgémberedése nehezedik? Mintha valami a végét járná; valami, aminek eddig nem jártak a végére. A hatalmas áldozatokat követelő tisztázódáshoz esetleg épp az szükséges, hogy Lear elvesse hatalmi jelképeit, szenvtelen kőbálványként ledőljön önszoborságának talapzatáról, marakodók koncául és az oktalanul, ostobán kisemmizett harmadik leány árva ellenszegülésére hagyja Angliát, s a véráztatta végkifejletig egyre homályosabb elmével legyen követője, részese mindannak, ami a nemrég még általa pásztorolt átokföldjén megesik.
Kétség sem fér hozzá, a Nemzeti premierje nagyszabású produkció, általában nívós színészi alakításokkal, a Színház- és Filmművészeti Egyetem II. évfolyamos színművész-bábszínész osztályának közreműködésével. Ám önmagát is felosztja darabokra, s amiként Lear országszeletelő szeszélyére, úgy erre sincs elfogadható, a rivaldán áttörő magyarázat. Találgatásokban, rácsodálkozásokban, meghökkenésekben lelhetjük örömünket és bosszúságunkat. Micsoda modorosság e színrevitelben hagymaillatot árasztó étket süttetni! (Csak azért, hogy a rossz akusztikájú épületben a szag terjedésének akadálytalanságát bizonyítsuk?) Miért viselkednek adventi ajándéknaptárként a rendező maga tervezte díszletének oldalfalai, a fel-felránduló redőnyök mögött egy – szociális kaszttól függetlenül – szűkösen élő ország lepréselt mindennapjainak torzságát mesterkélten kifundált kurta perspektívákban mutatva? Mi okból fogja le Gothár színészei ábrázoló erejét épp akkor, amikor a mindent átható kihűltség képleteibe a minimális személyesség erejét vihetnék?
 Gálffi László és Makranczi Zalán |
Úgy fest, a rendezésnek valóságosan és szimbolikusan is működik egy első és egy hátsó tere. Felszíne és mélye, ha úgy tetszik. Az elülső mezőben a nagyon tágan értett cirkusziasság ötletelő, elegyes motivikája diktál. Olyan borzongatóan értve a cirkuszcsinálást, hogy például a pengére kifent játékú Nagy Mari (Goneril) addig lengeti háta mögött hatalmas ostorát, míg a faroknak tűnő eszköz nem tudatosítja az idősebb nővér animalitását és cselekvéseinek állatszám jellegét. A bohócosság Znamenák István m.v. rusztikus Kentjében vásári módon egyértelmű, Gálffi László m.v. túlzottan is tétova fészkelődésű Gloucesterében rejtettebb, Bodrogi Gyula a megvalósultnál többet ígérő Bolondjának lehetőségeit a külső megjelenésre és a viccelődő szomorúságra korlátozza. Direktor (Alföldi Róbert – Cornwall), bűvész (Rába Roland – Edmund), akrobata (Szabó Kimmel Tamás – Oswald), idomár (Marton Róbert – Alban), porondmester (Makranczi Zalán – Edgar): bizonyos megszorításokkal és szerepkeverésekkel a többi figura is leírható e körben. Schell Judit (Regan) játékát a Gonerilhez való igazodás és a tőle való elszakadás ritmusa szabályozza, Mészáros Piroskáét (Cordelia) semmi: az eddig valamennyi egyetemi és diploma utáni szerepében figyelemre méltónak látott színésznő teljes tanácstalanságában hamis hangokba siklatja a súlyos tévedésként rá osztott feladatot.
A hátsó térbe, a képzőművészeti asszociációjú színpad-tájba a Shakespeare tragédiájával Jan Kott értelmezése óta összefüggésbe hozott abszurd színmű, a becketti Godot-ra várva nevezetes fája, vagy annak egy mutánsa gyökeresedik, a sokszor alulról világított látóhatár pedig szigorú, sejtelmes vonallal válaszol a porond körének. A csatajelenetet, a zenei beékelések egy részét a horizont keménysége vonzza magához, illetve a fa viharvertsége telíti jelentéssel. A porond és a horizont közötti értelmezési átjárást Izsák Lili jelmezei és Tallér Zsófia zenéje is segíti.
 Jelenetkép. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Az előadás plakátja Kulka kardnyelő mutatványával hirdeti a Lear királyt. A művész a címszerep horizontja felé tartana, feszülten lefojtott, izgatott kilátástalansága, háborodásának médiumot hiába kereső, mégis találó iránytalansága erős teljesítmény – ám nemegyszer kényszerül vissza csip-csup ügyletekbe. (A szöveg húzásai is a figura messzeségeiből vettek el.) Útját megfutja, noha a befejező Cordelia-jelenet a legsikerületlenebb részek egyike, amely egy óriási függesztékkel oldaná meg azt, aminek ember és ember, friss halott és mindjárt haló találkozásának kellene lennie (s még egy új hatásmechanizmust is beparancsol az eddigi nem kevés mellé).
Varró Dániel vaskos, cirkalmaknak is helyet lelő magyarítása a „fordította” helyett a fordítja igelak jelenével tudatja: módosulhatnak a sorok. Nyilván módosulhat az egész előadás is. Őszintén szólva azonban ebben nem nagyon lehet hinni. A hangsúlyok kitétettek. Vannak hangsúlyok. Helyüket keresik porond és horizont között.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.