A Frankfurtban élő gordonkaművész és a Zeneakadémián tanító zongorista partnere a Festetics Palota zsúfolásig telt tükörtermében játszott, miután – ez alkalommal mindjárt a koncert kezdeteképpen – bemutatkozott két ifjú tehetség, a meglepően érett és magabiztos Bán Máté (fuvola) és az elsősorban virtuóz oldalát bemutató Szabó Ildikó (gordonka). Örvendetes volt, hogy a fiatalok ezúttal nem a koncert „belsejében” jutottak szóhoz, mert kár lett volna megtörni Fenyő László és Kovalszki Mária koncertjének a szünetet is könnyedén áthidaló ívét és atmoszféráját.
 Fenyő László |
A hangversenynek már a műsora is sokat ígért: kettős fókuszpontjában Kodály és Chopin szonátái álltak; közülük az előbbi számára a személyes kitárulkozás első számú vehiculuma volt a gordonka, utóbbi pedig számra parányi kamarazenei oeuvre-jének java részét szentelte ennek a hangszernek. Kodály borongós zenéje, sötét színei és Chopin szárnyaló szenvedélyessége kellően összeillőnek és mégis kellően kontrasztálhatónak bizonyult egy izgalmas és dinamikus hangversenyprogram kialakításához. A szép, de mégis kevésbé koncentrált Dohnányi-„kakukktojás” pedig afféle pihentető epizód, „promenád” szerepét játszotta a programban.
Már a nyitószám, Kodály Szonatinája megszólalásának pillanata jelezte, hogy különlegesen koncentrált előadói teljesítményre számíthatunk. Ritkán hallunk ennyire makulátlan, századmásodpercnyi intonációs, hangszínbeli igazítást sem igénylő, maximálisan koncentrált hangindítást, mint amilyennel Fenyő László ezt a hangversenyt útnak indította – ezen az estén viszont volt belőlük jó néhány. A kivételszámba menő, következetesen tiszta intonáció és tartalmas, tömör, mégis ezerszínű hang a szilárd alapja Fenyő játékának, de csak az alapja. Lényege a kompozíció rétegeinek beható feltárása és kibontása olyan módon, hogy a hallgató számára mindez magától értetődőnek tetszik.
Kodály szonatinája többek közt arra ad lehetőséget a szólistának, hogy minden regiszterben és dinamikai fokozatban megmutassa: tökéletesen ura a hangszerének; ez a legvarázslatosabb módon az éteri finomságú, kitartott magas hangokon történt, melyek a legnagyobb pianissimóban is magvasak és rugalmasan formálhatóak voltak.
A két zenész összjátékának kidolgozottságáról, a zenei kontaktus intenzitásáról azután már Chopin g-moll szonátájának előadásából alkothattunk valódi képet. Kovalszki Mária élő és szuggesztív zongorázása ugyanúgy a legtisztább eszközöket alkalmazta, mint Fenyő csellózása. A nyitótétel lírai párbeszédeit, a makulátlan összhangban megformált tetőpontokat a két játékos hasonló zenei alkata: a szenvedély és fegyelem klasszikus egyensúlyának keresése tette élményszerűvé.
 Kovalszki Mária |
Chopin szonátája számtalan lehetőséget nyújt a csellistának arra, hogy szárnyaló, éneklő játékmódjával bűvölje el a hallgatót, mégpedig sokféle karakterben és variációban: a nyitótételben lírai szenvedéllyel, a lassú tételben a Träumerei nemes szomorúságával, a zárótételben erőtől duzzadóan és fiatalosan. Fenyő Lászlónak mindegyikre van saját hangja, s a Largo első, igézetes hangjai ismét kivételes szuggesztivitásáról és személyes kisugárzásról tanúskodtak – s szerves folytatásra leltek a tétel felemelően szép lezárásában. A zárótételben pedig a ragyogás és virtuozitás messze túlemelkedett önmagán, valósággal az eksztázisig – gáncsolhatatlan és felemelő előadást koronázva meg.
A második félidőben a Dohnányi-mű, a Ruralia Hungarica-sorozat gordonka–zongorára átírt tétele után (micsoda érzékeny, pianissimo „odatett” záró terccel!), Kodály Szonátájának első tételében Kovalszki Mária játékának, tempóvételének nyugalmára, agogikájának, idővel való gazdálkodásának erejére csodálkozhattunk rá; s elemi erejű volt kettejük játékában a tétel végének siratója. A gyors tételnek a drámai oldala, férfias komolysága domborodott ki, de a legszebb a megkapó, nosztalgikus, lontano visszatérés pillanata volt.
Chopin zárószámként előadott Bevezetés és C-dúr polonéz című korai darabja a derűs kiegyensúlyozottság, a fiatalos lendület ritka pillanata Chopin életművében. A bevezetés nagy melódiája és a polonéz súlyokból és súlytalanságból összegyúrt szárnyalása lendületes és virtuóz előadásban, a formálás rögtönzésszerű szabadságának érzetét keltve szólalt meg, s adott az egész hangversenynek briliáns végkicsengést. A lelkes fogadtatást a két művész – Fenyő László szavával: „lenyugvásképpen” – egy újabb Kodály-tétellel, az Adagióval köszönte meg.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.