Az előző napi Vásáry-koncerthez képest érezhetően romlottak az akusztikai körülmények: nem csupán a légkondicionáló berendezést járatták csúcsra, hanem valamelyik fal irányából, balról, időnként tompa basszusdübögés is keveredett a zongorahanghoz. Ezzel együtt elmondható, hogy a pianissimók mindvégig egészen jól kivehetők voltak, és csak a pianississimóknál (amelyek Chopinnél azért elég fontosak) fordult elő, hogy alulmaradtak a túlerővel szemben.
Paweł Kowalski |
Mindettől viszonylag könnyen elvonatkoztattunk volna, ha a Lengyel Intézet támogatásával érkező Paweł Kowalski teljesítménye eléggé magával ragad bennünket; ez azonban nem következett be. Kowalski műfajilag színes, és közkedvelt kompozíciókban gazdag programot állított össze: egy scherzót, egy keringőt, a fantázia-impromptut, két nagy polonézt, balladákat és mazurkákat. Amint azonban a rokonszenves, kamaszos mosolyú Kowalski először játszani kezdett – nevezetesen a g-moll balladát –, rögtön hiányérzetem támadt, ami csupán néhány darab idejére múlt el, akkor sem teljesen. Az első pillanatban az volt az érzésem, hogy a tempóval van baj, mert Kowalski játéka lassított felvétel érzetét keltette. Idővel aztán világossá vált, hogy nem a tempó nem felel meg a Largo előírásnak, hanem inkább valahogyan áll a zene, mindig csak az éppen aktuális hang létezik, mintegy felnagyítva; a zene darabkái azonban elszakadnak egymástól. S ha az egyes hangok a legszebb billentéssel voltak is képezve (gyakran azzal voltak), nem álltak össze szervesen összefüggő dallamokká és frázisokká, mert hiányzott a kohézió, az előrehaladás feszítőereje, a vonalak architektonikája. Illetve mindez elsősorban a halkabb és középerős dinamikájú részekre vonatkozóan érvényes; a fortékban különösképpen gyakran hirtelen megszületett a kohézió és létrejött egy tempó; ekkor viszont a hangminőség vált jellemzően kevésbé kontrollálttá, a játék csapkodóvá. Valamiképpen minduntalan felfeslett a szövet.
De más permanens zavaró tényezők is akadtak. A skálák, futamok és figurációk, ismerjük el, megszólaltak, Kowalski kevés kivételtől eltekintve technikai problémák nélkül játszotta el a műsort. De folytonosan úgy éreztem: a gyors hangok valódi minőségi igény nélkül, erő és rugalmasság híján szólalnak meg, magyarán szólva nincsenek igazán kijátszva: kötelességszerűek, és nem magával ragadóak. Végül pedig újra meg újra tapasztalnunk kellett a művész túlságosan nagyvonalú pedálhasználatának kiövetkezményeit: egész ütemek, hosszú skálamenetek zúgtak össze, nem is egyszer egyetlen kitartott záróhangban benne hagyva tucatnyi megelőző hang továbbzengését.
Frédéric Chopin |
Mint már utaltunk rá, a típushibák ellenére egyes darabokhoz mégiscsak megtalálta a kulcsot Paweł Kowalski; az alábbiakban igyekszem hangsúlyozni ezeket az eseteket. Az op. 31-es b-moll/Desz-dúr scherzo előadásában a skálamenetek „fű alattisága” ellenére megszületett a folyamatos tempóérzet, de az igazi súlyok, oldások és tetőpontok híján mégsem hagyott alább a hiányérzet. A híres, posztumusz h-moll keringő megejtő egyszerűsége és elemi lendülete viszont jól érvényesült (legalábbis a főrész és a visszatérés erejéig) Kowalski játékában; egyértelműen ez a mű jelentette az első rész tetőpontját. A hátralévő Andante spianato és nagy polonéz ígéretes, feszültségekkel telített nyitópillanatai sajnos hamar átadták helyüket az érdektelenebb, szalonzongorázást idéző zenélésnek, a grande polonaise-ben egyszerűen nem volt elég grandeur, megint hiányzott a kohézió, s jelentkezett az alapprobléma, az erőtlen és a durva játék dichotómiája; ebben a darabban ráadásul melléütésekkel is tarkítva.
A koncert második félidejében valamivel több olyan kompozíció szerepelt, amelyben kedvünk telhetett. A nyitó f-moll balladában főként a pedál-összezengetések zavartak, itt a páros kötéses részben némi belesietés is bekövetkezett. A cisz-moll fantázia-impromptu nagyformája viszont végre világosan kirajzolódott, a darabnak íve volt. Ezt öt mazurka követte, s ezek azért is jobb benyomást keltettek, mert az áttekinthetőbb, méreteiben is szerényebb forma könnyebben fogható össze előadói szempontból. A h-moll mazurkát (op. 30/2) szinte egymagában elviszi a mazurka-ritmus lendülete; az e-moll mazurkának (op. 41/2) jól érvényesült gyengéd, meghitt karaktere; s talán a legszebben, bizonyos összezúgatások ellenére, a cisz-moll mazurka (op. 63/3) szólalt meg, ezúttal gondosan felépítve, kifejezetten szépen formált átmenetetekkel a formarészek között.
A zárószám, az Asz-dúr Nagy polonéz ismét vegyes benyomásokat keltett. Viszont a három ráadás közül az utolsó, az op. 28/15-ös Desz-dúr, Esőcsepp-prelűd végül biztosította a relatív hepiendet, mert ezt a gyöyörű darabot koherensen, a hangrepetíciókat igen szép hangon játszva, érzékeny formálással adta elő Paweł Kowalski.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.