A Thália Színházban nem volt teltház. Ez azért meglepő, mert Magyarországnak kevés ilyen zenei együttese van, mely minden fellépésén a legmagasabb színvonalat nyújtaná. Talán az tartotta távol a potenciális nézőket, ami engem a legjobban vonzott: a keleti és kortárs tematika. Hiszen épp az efféle koncerteken lehetne ismerkedni, kokettálni a modern zenével, az ismeretlen világokkal, s az Amadinda fennállása óta nemcsak ars poeticaként vallja, hogy célja közelebb hozni a zenének ezeket a meglehetősen mellőzött területeit, hanem valóban közelebb is hozza. Csak el kell menni a koncertjükre. Vagyis azt gondolom, jobban meg kellene becsülnünk az Amadindát és tevékenységét, és nemcsak elméletileg.
 Amadinda |
Az első félidő keretét tradicionális kínai zenék adták. Ezek a hagyományos zenei aktusok mindig a legizgalmasabbak, s elsősorban azért, mert általuk Kínának nemcsak zenei kultúrájába pillanthatunk bele: az első darab a társasjáték, a kommunikáció, az emberi érintkezés magas fokú kultúrájáról „beszélt”; a másik inkább a küzdelem, a leleményesség, a gyors reakciók képességét emelte ki. Mindkettő rendkívül szellemesnek tűnt, első hallásra is világosan tagolható szerkezetük pedig azt bizonyította, az ismeretlen nem is annyira ismeretlen, vagyis az ember bátran támaszkodhat más (zenei) kultúrákban megszerzett tudására – vagy ösztöneire.
Ugyanez mondható el Wan-Jen Huang művéről (Kaland), mely – az ismertető szerint – épp a felfedezés öröméről szól, de véleményem szerint sokkal jobb mű annál, mintsem hogy pusztán programzeneként értelmezzük. Ez is „beszélgetés”, a hangszerek, hangszertípusok kommunikációja, melyben jól tetten érhető az ütős hagyomány, melyet az együttes a tradicionális művekben bemutatott.
Jo Kondo darabja (A Volcano Mouth) kevésbé nyerte el tetszésemet. A kissé túlzottan matematikai mű mégis alkalmat adott az együttes tagjainak arra, hogy bemutassák fölényes tudásukat, illetve azt, hogy mennyire képesek egymásra figyelni. Kiemelném, hogy – az egész koncert folyamán – kiválóan alkalmazkodott a négy „öreghez” a két vendégjátékos, Tömösközi László és Szabó Mátyás.
 Szabó Mátyás |
Szünet után a koncert egyik fénypontja Holló Aurél bemutatója volt. A Gamelan-bound, beFORe JOHN2 névre hallgató kompozíció ismét megmutatta, Holló Aurél mennyire invenciózus szerző. Az előadói apparátusban – szokás szerint – számos „talált tárgy” kapott helyet, a piros szemetesvödörtől a folpack-hengerekig és tovább. Nekem az a mély hangú hangszer tetszett a legjobban, mely PVC-lefolyócsövekből áll, a csövek marimba-szerűen sorakoznak egymás mellett, és jó mélyen, de nagyszerűen behangolva pufognak, ha puha ütőjükkel ráütnek. Csak elképzelem azt a pillanatot, amikor Holló Aurél befáradt a szerelvényboltba és megfelelő mennyiségű ejtőcsövet, könyököt és tömítőgyűrűt kért hozzá… Ezek alighanem a komponálás legizgalmasabb pillanatai és motivációi – de az eredmény is remek. A kamionrakománnyi ütőhangszer ugyanis több gamelán együttesnyi apparátust rejt magában, s a műben a gamelán játékszabályai úgy valósulnak meg, hogy akkor is élvezzük a darabot, ha sejtelmünk sincs a gamelán mibenlétéről. Az ötletsziporkák, az idézőjelek csak úgy röpködnek, de ez a játék nagyon-nagyon komoly. Alighanem az a bizonyos John is elégedetten mosolyog az örök ütősmezőkről…
Ritkán érzem úgy egy kortárs mű után, hogy ezt most meghallgatnám elölről még egyszer – ezúttal kissé bántam, hogy Yoshira Taïra Hiérophonie V-je – mely szintén egy sorozat része – egészen más, sokkal kevésbé játékos, igencsak agresszív és rideg világba kalauzolt. Itt a hangerővel sem volt gond, vagyis itt éreztem először, hogy ütős koncerten ülök, és itt gondolkodtam el először azon, hogy e derék zenészek, hogy nem süketülnek bele a játékba. Ezzel együtt nyilvánvalóan jó mű a hangverseny záró darabja is, csak számomra sokkal kevésbé vonzó, mint Holló Aurélé – és csaknem ugyanannyi hangszert vonultat fel, köztük a keleti ütőskultúrák fontos hangszereivel –, s ha értem is, hogy mindkét félidő a játékostól haladt a komoly-harcias zenék felé, jobban tetszett volna fordítva.
A ráadás azután kárpótolt: Rácz Zoltán és társai a minap Bulgáriában kedveskedtek egy népzenei ihletésű összeállítással a helyi közönségnek, s ezt most velünk is megosztották. Itt a kvartett tagjai elsősorban marimbákon, illetve népi fúvós hangszereken (!) szórakoztatták a közönséget káprázatosan virtuóz és szellemes játékukkal.
A koncert alighanem az idei tavaszi fesztivál egyik legnívósabb – és játszva befogadható – hangversenye volt.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.