 Szüts Miklós: Téli kert |
Ha kategorizálni szeretnénk ugyanis a Képbolt Galéria két kis termében kiállított műveket, úgy leginkább a téli tájképek terminus technicusát hívhatnánk segítségül – legalábbis egy ideig. Szüts Miklós életművére érvényes az a mára már szinte el is felejtett elmélet, amely az egymásra következő műalkotások sorát egyfajta organikus fejlődésként írja le: nincsenek váratlan kitérők, a folyamatba nem illeszkedő vakvágányok, s az ún. korszakok, a festészeti problémák és műfajok változása logikus rendben kapcsolódik egymáshoz. Esetében így épülnek egymásra a tradicionális festészeti műfajok, a csendélet, majd az enteriőr, az ezredforduló táján pedig a külső térrel foglalkozó, urbánus tájkép-sorozat. Kezdetben a lakótelepek, betonkockák kihalt, ember nélküli világának, a magány redukált zárványainak (ásító ablaksorok, satnya fák, árválkodó lámpaoszlopok) mértani rendje és sfumatós derengése dominált, majd a hangsúly fokozatosan az erőteljes, szinte a vaku villanására emlékeztető fényviszonyok megragadására, a szabályos kompozíció fellazítására helyeződött (szokatlan nézőpontok, torzított házfalak, megdőlt jelzőtáblák). Az ecsetvonások egyre lendületesebbek, nagyvonalúbbak lettek, a precizitást felváltotta a gesztus lendülete és szabadsága, a kép és a kiindulópont (azaz a fotográfián megörökített „valóság”) egyre inkább elvált egymástól.
 Szüts Miklós: Tőmondat |
A kiállításon bemutatott akvarellek közvetlen előzményei már 2007-ben megjelentek, „testvéreit” pedig Szüts tavaly a Nemzeti Színház belső terében mutatta be: a tizenöt nagy méretű, egyenként több mint három méteres vászon „tárgya” Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának egyetlen helyszíne, az erdő, melyben az Oberon parancsát („Vess hát, Robin, az éjre felleg-árnyat; / a csillagos menny boltját vastagon / fedd barna köddel”) követő Puck, a kópé és bajkeverő szellem varázslata miatt elveszetten bolyonganak a szerelmesek. Az első pillantásra vázlatoknak tűnő művek egyetlen témája a természet (natúra): egy esős nap, egy téli kert vagy a reggeli köd, a „szereplők” a csupasz fák, a lankás domboldalak, a hómezők és a sáros szántóföldek. Az akvarellektől „elvárt” színorgia azonban elmarad, helyette visszafogott színekkel, a szürke, a piszkos kék, a sápadt rozsdabarna ezernyi árnyalatával, a fekete és a fehér erős kontrasztjaival találkozhatunk. A teret az elmosódó, szinte szétfolyó kontúrok és a kaleidoszkópszerűen szétrobbanó, szabályos formák (a téglalap és a négyzet metamorfózisai) tagolják. S még ha néhol fel is ismerünk egy-egy mesterséges objektumot (ködben felsejlő lámpaoszlopot, domboldalban megbújó házat), a képek nagy részén feloldódik a valóság, a kompozíciókat csak a vonalak, a foltok lüktetése és sodrása, a fekete ágak és fatörzsek ritmusa élteti – egy-egy esetben közel kerülve a teljes absztrakcióhoz vagy a humoros kalligráfiához (Tőmondat).
E téli tájak azonban nem fenségesek és ridegek, sokkal inkább otthonosnak tűnnek. Még ha nem is tudjuk, hova vezet az ösvény, mi van az egymáshoz hajló fák mögött, mégis szeretnénk belépni a képek terébe. Magába húz hangulat, feldereng valami elfelejtett emlék. Talán nincs is halál, csak csend és hó – meg a puha és meleg téli tájak.
A kiállítás 2010. április 3-ig látogatható.