Fyn szigetének második legnagyobb művész-szülöttje (Carl Nielsen szülőfaluja gyenge kőhajításnyira fekszik az Andersen szülőházáról híres Odense városától) nem tartozik a gyakran játszott szerzők közé Magyarországon; most hallott két kompozíciója mindenesetre nem tartozik a legjelentősebbek közé, és nemigen jelent majd áttörést az egyik legjelentékenyebb skandináv zeneszerző hazai recepciójában.
 Seres Dóra |
A nyitódarabról, Nielsen Fuvolaversenyéről, készséggel elismerjük, hogy biztos mesterségbeli tudással és hangszerismerettel megírt, a szólista számára hálás kompozíció. Eredetinek azonban legfeljebb a versenyművek esetében szokatlan kéttételes nagyformát nevezhetjük, amennyiben a terjedelmes Allegro moderato nyitótételt egy „minden más” anyagot, így a lassú szakaszt és a finálét is magába olvasztó zárótétel követi. A mű alapvető karaktere a derű, a rajzfilmszerű, mackós-komikus pillanatoktól a napfényes idillig, a lírai recitativótól a katarzisra emlékeztető érzelmi tetőpontokig; második tételben némi – óvatosan adagolt – elborulást is megkockáztat a szerző, ezt azonban hamar feledteti a kackiás léptű zárószakasz. A darabbal ellentétben egyértelműen kitűnő benyomást keltett viszont a Dán Rádió kötelékében működő Dán Nemzeti Kamarazenekar precizitásával, gömbölyű és kiegyensúlyozott hangzásával. Ami, pontosabban, aki miatt azonban leginkább megérte meghallgatni Nielsen fuvolaversenyét, az a szólista, Seres Dóra – a zenekar első fuvolása – volt. Az ő eszményien szép hangja, fölényes tisztasága és biztonsága, főképpen pedig egyéniségének ereje révén szívesen felejtettük el a darab közhelyszerűségét, és eleven, érvényes zenei élményként fogadtuk be a produkciót.
 Carl Nielsen az 1900-as évek elején |
Ha a fuvolaverseny sima modorú professzionizmusa időnként a könnyedebb, mai füllel némileg rajzfilmes asszociációkat keltő hangvétel irányába hajlott, akkor Nielsen Aladdin-szvitje a maga egészében ment el a szimfonikus szórakoztató zene irányába. A kiadott ismertető szerint a szerző igyekezett kerülni a keleties zenei koloritot – nos, ez az igyekezete nem járt sikerrel, s a csinnbummos, cintányéros „török” zenétől a bővített szekundos kígyóbűvölő-dallamokig és a háremek szordinált vonósokkal felidézett fülledt erotikájáig sorolta az orientális karaktereket, itt-ott a limonádé határáig merészkedve, máshol egy Hacsaturjan szemfényvesztő ügyességével. A mű kétségkívül működött azonban, mint a Dán Kamarazenekar jutalomdarabja, alkalmat adva az együttes elnagyoltság nélküli és cizellált, mégis telt, gömbölyű és erőteljes hangzásának, zenei fegyelmezettségének megmutatására. Mindez, és az előadás feszessége, összefogottsága Fischer Ádámot is dicséri.
A koncert második felének műsorán Mozart-művek szerepeltek, s egy másik kitűnő szólista – ezúttal egy svéd – is bemutatkozott. Az elsősorban operaénesként ismert Miah Persson a gyermekkori Grabmusik (K 42) egy részletét, illetve a Misera, dove son című hangversenyáriát (K 369) adta elő. Persson teljes mértékben igazolta hírnevét: nemcsak hangjának szépségével, ideális hangképzésével és technikájával, hanem karcsú, hajlékony és rajzos vonalvezetésével, nagyvonalú és érzékeny frazeálásával, a zenei formálás tisztaságát sohasem veszélyeztető, szuggesztív érzelmességével. Persson előadásában a „démoni” áriával egyenlő súlyt kapott a recitativo, amelyben meggyőződhettünk deklamációjának erejéről és kitűnő szövegértéséről is – Fischer Ádám és a zenekar magas színvonalú partnerségével.
 Miah Persson |
A hangverseny a koncertária drámai-tragikus hangja után visszakanyarodott a derű és az – ez esetben a lehető legmagasabb színvonalú – szórakoztatás irányába. A Haffner-szimfónia (K 385), alkalmi funkciójához híven, a legfelhőtlenebb, legpajkosabb a felnőttkori szimfóniák közül. Fischer Ádám interpretációjában ez a derű maximális játékossággal, folyton csúcsra járó koncentrációval, ki-kitörő robbanékonysággal, sistergésel és sziporkázással, ugyanakkor végtelenül feszült pianókkal, finom és érzékeny ornamentikával és szép lírai pillanatokkal színezve vált valósággá. A második félidő redukált, „még kamarazenekaribb” felállásában a vonósok megőrizték precizitásukat, homogeneitásukat még fürge staccato figurációk esetében is. Úgy látszik azonban, hogy a fúvósokat nehezebb próbának vetette alá a mozarti zenei szövet, s nem mindegyik szólam volt olyan makulátlan szépségű, mint az első oboa vagy a Seres Dóra által játszott első fuvola. A kürtök és trombiták pedig valamilyen okból rendszeres késésben voltak.
Mindez nem sokat vont le azonban a szimfónia előadásának elementáris hatásából. A lelkes ünneplést a karmester és a zenekar a Figaró-nyitány hasonlóan szuggesztív és energikus előadásával hálálta meg.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. BaCi: Szőke Alladin és Harcos Haffner
Danczi Csaba László: Dánia testközelben
Rákai Zsuzsanna: Crescendo
Fáy Miklós: Azt a! Nielsen!